A határozottságuk tetszik a legjobban. A biztonságuk, a minden mozdulat minden következményét pontosan előre látó nyugalmuk. Ahogy egyhelyben állnak a színpadon túl, a karzat boltívei alatt, és jelenésre várnak. Az már előadás.

A falak is tetszenek. A fehér vakolat, ami olyan fontos része ennek a fehér köpenyes, fehér szoknyás játéknak. A régi zsinagóga biztos ítéletű színikritikus: vannak produkciók, amelyeket befogad, vannak, amelyeket kivet magából. Az Izisz hét arca itt volt otthon. Színek és kontúrok mind a helyükre kerültek a fehér háttér előtt.

Az is tetszik, hogy ráérnek: minden kialakuló, formálódó, átformálódó és megszűnő jelenet megkapja a maga idejét, annyit, amennyit kikövetel magának. Nincs sietség, pontosság van.
Párhuzamosan létrejövő, a színpad egyszerre több pontján születő, formálódó életképek sora van, melyeket az ismétlődő motívumok lassan közelítenek egymáshoz.

A bizonytalanság is szép. Hogy a játék talán verekedés, a verekedés talán szeretkezés. Legalábbis minden verekedés fenntartja magának a lehetőséget, hogy bármikor játékká változzon és aztán megint vissza. Minden a határon egyensúlyoz, de az egyensúly sosem válik stabil biztonsággá: mintha a kötéltáncos abban találná az igazi mulatságát, hogy azzal kísérletezik, meddig dőlhet előre, hogy még éppen fennmaradjon a magasban. Vagy mint egy egymásnak háttal álló férfi és nő közé illesztett tíz hosszú pálcika. Amíg a páros tagjai nem mozdulnak, bonyolult hálózat tartja össze őket: egyikük könyöke és a másik lapockája, a másik tarkója és az egyik feneke közé szorított rudak. És így tovább. De ilyen mozdulatlanság nincs. Állnak, mereven, és a rudak lassan lehullanak.

Arcokkal is játszanak. Az időről időre a táncosok arca elé kerülő anyag azonban mindig juszt is új arccá válik: a fekete kendőre szemet és orrot festenek, az alufólián átnyomódnak az elfedett vonások. És mindig valaki más segít ebben: valaki más rajzolja, formázza újra az eltűnt arcot. Miközben persze tűri, hogy eltűnjön.

A hajukkal is játszanak. Kis szigorú kontyokból lobogó sörény válik, hosszú fekete hajból álarc, függöny, aztán megint a copf. Hajparádé, hajbalett, hajnagycirkusz. A nőiesség örök jele: hát persze, hogy fontos szerepet kapott. Mert a nőiesség fontos téma itt. Igaz, mi más lehetne a tánc (valamint nagyjából minden más művészeti ág) témája, mint a nőiesség és a férfiasság, valamint ezek találkozása különféle asztalokon.

Ezúttal azonban a férfiak másodlagosak: nőkről, mindenféle nőkről van szó, és legfeljebb még egy vén angyalról, akinek már túl nehéz a szárnya, nem bírja tartani – de azért ő is nőnemű.
Saját múltjukkal is játszanak: az Artus más előadásaiból ismerős eszközök, játékok, motívumok bukkantak fel: az épülő, átalakuló faváz, a pálcikák…

Az előadás sűrű szövésű textil, bonyolult minta: úgy kanyarognak a témák és figurák, úgy olvadnak vissza a közös mozdulatokba és bukkannak ki újra, ahogy Kiss Erzsi többszólamú, saját magával kánont éneklő dallamai tekeregnek a maguk rejtélyes útján. Az ő kísérőzenéje megduplázza az előadást: a dalokban minden ott van, ami a színpadon is zajlik. Tükre és elindítója, visszhangja és első mozgatója minden mozdulatnak.

Kíváncsi vagyok, hogy működne ez az előadás szabadtéren. Vagy egy szűk pincében. Lépcsőházban, kórteremben, falusi udvaron. Biztosan mindenütt megtalálná a saját helyét.