A gyapotmezőkön nem bújhatsz meg egy szelíd gesztenyefa hűs árnyékában, ha a forróság és a magány már kiégette szíved. Ezen a mezőn nem jut más, csak a Kétely, hogy a világ végén talán nem leszel egyedül. Ki súghatta volna meg, hogy vár ott még egy ember, aki áruba bocsátja mindazt, ami élet e földön; és követeli, mint jó vevő, dolgozz meg érte, de nagyon. Ki kérte, hogy valaki még álljon ott, mint őrző, hogy el ne vessz a világból úgy, hogy vissza sem nézel, hogy meg sem kérdezed: vajon mit hagytam magam mögött?

Másfél órás előadás másfél óra várakozás után. Én csak az előadáson vettem részt. Talán ez így nem is igaz, inkább csak ültem az első sorban, és nagyon, de nagyon koncentráltam arra, hogy el ne veszítsem a Fonalat. A gyapotfonalat. Amikor ez kudarcba fulladt, szűk negyedóra alatt, odáig jutottam, inkább engedek a kísértésnek, és rábízom magam erre a két Emberre és a Tekintetükre. Mert nincs menekvés. De miképp férkőzhetnék kettejük közé, vagy melléjük, vagy csak egy kicsit közelebb? El a színpadot a nézőtértől elválasztó áthághatatlan kerítéstől. Két Ember közt feszülő szálat nemhogy megérinteni, megközelíteni sem lehet. Olyan erős az, hogy az ember úgy érzi, jelenlétével, tágra nyílt szemeivel csak megzavarja ezt az intim közeget. Mert intimitás van. Egyszerre építik és rombolják egymást, s nem tudni, ki az Üldözött, ki az Áldozat, ki az Árus, és ki a Vevő. Kóstolgatják egymást, ki mennyit bír, miközben elindul a párbeszéd szív és szív között. Nagy hallgatások, rezzenéstelen arcok a színen, alig telik el pár másodperc, és ők – anélkül, hogy észrevettük volna – már mindent megbeszéltek. ők már tudják, ki mire vágyik a gyapotmezők csendes magányában. Irigykedve nézem ezt a két embert, milyen jó nekik! Értik egymást, én meg valahogy kimaradtam.

Nem haragszom rájuk, mert ők semmi mást nem tettek, csak megmutatták, hogy milyen is az Út vége. Ahol már semmi sincs, csak a Kétely. A reflektor kiégeti a szemünket, halljuk a lélegzetvételüket, nincs semmi kellemes muzsika, ami csak egy pillanatra el tudná feledtetni velünk, hogy milyenek vagyunk lecsupaszítva, kifeszítve a világra.

Könnyű volna azt mondani, hogy ez egy tipikus alternatív előadás volt, a maga elefántcsonttornyával, melybe persze nem juthatunk be. Könnyű volna, csak hogy ez annál sokkal bonyolultabb, sokkal valóbb. Túl minden színházon.