Barátom, a brassói pályaudvarról egy kávé után elmentünk egy lakodalomba, ahol a menyasszonyra és a vőlegényre majd egy órát várni kellett, de megérte, üldögéltünk a Zsina udvarán, néztük az újonnan érkezetteket, akik a Régi Hungiból jöttek át, néztük a varázstükör előtt magunkat, most kövér vagyok, most sovány, hogy került ide ez a tükör, valaki itt hagyta, hogy másnak láthasd magad, mint aki vagy, aztán nyílt a kapu, tánc ért táncot, aztán egy rejtvény, hat betű és a szívhez szól, igen, hegedű, s az utolsó előtti éjszakán ismét felgyulladtak a fények.

A Volt Fesztivál címadóit plagizálva megrendezem a Lesz Fesztivált, azokat a zenekarokat hívom meg, akik majd negyven év múlva alakulnak és játszanak. Negyven év: mi lesz a Thealterből évek múlva, hiszen már tizenhárom éve jelen van, egy fejezet, maga a tárgyalás, a szövegtörzs a város másfél évtizedének rövid történetében. Egy fejezet és hosszú, állhatatos küzdelem a zsináért, hogy felkerülhessen újra az Alterra zászlaja, mi pedig minden este győzelmi ünnepet ülünk, mert a taps az előadások után a Thealternek is szól, azoknak, akik ki- és megfőzték, és azoknak is, akik megették, neked is, kedves barátom, aki jelenléteddel megtiszteled, tapsoddal megköszönöd, jó hírét elviszed. S szól a taps azoknak is, akik estéről estére tépik a jegyet, hozzák-viszik a kulcsot, kiteszik az újságot, letörlik a széket, felkapcsolják a fényeket, kihúzzák a kábeleket, kirakják a plakátot, hogy te meg hazavihesd, és szól a taps a színháznak, hiszen a színház ünnepe ez, a színházé, amit oly múlhatatlanul szeretünk.

Ünnep ez, mindannyiunké, és persze épületek ünnepe is, állva hagyott, ember nem járta, egy hétre mégis életre keltett épületeké. Drága barátom, amikor sétálsz haza a kihűlő éjszakában, a város fényeiben, lecsukott szemű házak mellett, ha tekersz át a hídon, a Tisza-parton, ha nem is érzed, megváltoztál, és én most elárulom neked, hidd el: marad benned néhány most még rejtőzködő kép, mozdulat, amelyekre majd évek múltán egy megmagyarázhatatlan pillanatban visszaemlékszel, épp a kertben ülteted ki a tavaszi virágokat, és felrémlik a Régi Hungi sötétített ablaka, az újság egy fotója, a litvánok hópehely helyett hulló tollpihéi is felrémlenek, mi ez, kérdezed, miközben fordulsz és vizet adsz a kutyának.

De most már be kell fejeznem, kedves barátom, egyhangúan zakatol a ventilátor, a szöszszkék egy másik gépen szöszölnek, rampai erőt gyűjtő álmát alussza mindaddig, míg mi felállunk és itt hagyjuk ezeket a betűket, itt hagyjuk neki, aztán meg neked, mert a gondolatok hada holnapra lesz papírszagú, kézzel fogható.

Hát gyorsan, még az utolsó pillanatban szedd össze az összes EX-STASISt, csapd a hónod alá, és sétálj haza, én is ezt teszem, holnap betakarítom a termést, aztán szépen végigsimítom majd a lapjait, egy pár hét múlva pedig elteszem befőttnek, legyen télre is, legyen meg mindez egy év múlva ilyenkor is. Addig vigyázz magadra, ölelünk téged szeretettel.

Sziasztok!