A férfiak függők. A nők függői, s hiába áltatnánk magunkat, a nők visszafüggnek.

Megy a férfi a nagyvilágban, talpa alatt csak úgy porzanak az évek. Előre, előre, sürget az idő. Diploma, család, szerető. És akkor hopp, ott terem a potenciális nő, aki megtestesíthetné mindazt, amire vágyik. Megtestesíthetné, ha nem kellene megtenni azt a göröngyös utat, ami a szerelemmel jár. Hogy néha engedni kell, néha meg követelni, kiállni magunkért, aztán meg odaadni mindenünk, amink csak létezik.

De vajon van-e egy ember is ezen a földön, aki önzetlenül feltárja szíve legrejtekét? Ki ad bizonyságot arra, hogy érzelmeink viszonzásra lelnek? Bátorság kell ahhoz, hogy bízzunk, addig pedig felvértezve állunk egymás előtt. Görcsösen kapaszkodik egyik test a másikba, vergődnek tehetetlenségükben, mert nem tudják áthágni azt az űrt, amely közéjük furakodott.

Férfi és nő közé. Örökre. Az egyik csábít, táncra hív, a másik ökölcsapással felel. Aztán jön a megbánás, mert ketten minden, még a háború is elviselhetőbb. Inkább megmártjuk egymásban tőrünket, minthogy egyedül innánk ki a méregpoharat.

Előbb az élvezet. Szerelmeskedni jó. De ki kívánja egy idegen nő testét maga mellett az ágyban, és ki az az elvetemült, aki megkeresi a tegnapi faszi eltűnt zoknijait.

Aztán valahogy mégiscsak találkozunk, kezünk összeér, és egymásba fordulunk. Nem tanulunk szeretni, beletaszít minket az állandó harc, más választásunk nincsen.

Ásó, kapa, nagyharang. Míg a halál el nem választ.