Ha visszagondolunk Bozsik Yvették korábbi munkáira, úgy tűnhet, hogy a Lakodalom nem tartozik a legmélyebb, legvehemensebb előadásaik közé. Pedig benne van az a tündöklő formai gazdagság, amelyről a csapat évek óta megismerszik, és benne van az a végtelen könnyedség, amellyel a legkomplexebb emberi szituációkat is olyan magától értetődően tudják eltáncolni. Persze lehet, hogy éppen ez a könnyedség járt túl az eszemen. Elhitették velem, hogy amit látok, számukra puszta ujjgyakorlat. A Lakodalom voltaképpen egyetlen pillanatkép kibontása: a falusi sokadalmon belül az ide-oda cikázó tekintetekben, a mintegy véletlenül összeérő vállakban rejlő helyzetek különálló jelenetekben válnak mozdulatsorokba kódolt történetekké. A szerepek maguk is mozgásban vannak, így az a hatás kél, hogy a nagy forgatagban a jellemek is szétkenődnek, és lényegtelenné válik, hogy ki kicsoda volt eredetileg. Így lesz a plébánosból zsebkaszanova, a menyasszonyból más nője, és így tovább. És vannak még bábok is, akikkel épp úgy lehet táncolni – a vőlegény kibújhat a bőréből, bábot ültethet a maga helyébe, és rophatja, akivel kedve tartja. Mondjuk egy másik bábbal. A lagziban egyébként Lajkó Félixék húzzák a nótát – sajnos nem élőben, de a körben forgó, ólomsúlyú népzene így is lehetetlenné teszi a kiszállást. Minden pillanatot örökkévalóvá és máris elfelejtetté tesz. Minden megtörténhet, ami éppen olyan, mintha nem is történne semmi. A vágyak elszabadulnak, még az el nem gondolt gondolatok is testet öltenek. A táncot is tánc meséli el, a fikció magába olvasztja a saját fikcióját. A magányos hegedűs a darab végén hangszer nélkül, a saját ideghúrjain játszik – a stilizáció stilizálása maga a való.