„Kalamonának göcsörtös botja van, és hajlott háta van, és különben is ravasz és alattomos.
Rabolja a lányokat, jégpalotájába gyûjti a feleségeket, akik némán tûrik örökös rabságukat. Kalamona legutóbb Júliát rabolta el, és most is úton van, biztosan újabb asszonyért indult. Szóval akárhogy csûrjük-csavarjuk, gonosz és csúnya ember ô – ám ami a furcsa, ebben a gyönyörûséges Táltosjátékban ô is szép. Úgy értem, szépen játszó ember, mint mindenki az egyszerû fehér ruhában színre lépô kompániában. Milyen szép az ember, bámul a nézô, és sajdul a szíve, hogy ô maga nem lehet fenn a színpadon.

Ugye világos, hogy nem a szabványra kivágott szépség öntôformájába bepászított gyári
termékrôl beszélek? Az egyszeri személyiségrôl beszélek, aki azonos önmagával. Azonos azzal, amit tesz. Ért ahhoz, amit csinál. Tudja ezt és öntudattal, mégis alázattal vállalja magát. Azt mondja, itt állok én, ezt akarom mondani, és mondom is. S hogy pontos és erôs legyek, a lábujjam hegyétôl a fejem búbjáig arra koncentrálok, amit csinálok. Azonos vagyok a karom mozdulatával, a testem fordulásával, a tekintetemmel, ami a másik tekintetébe kapaszkodik, az ujjaimmal, amik a gitár húrjait pengetik, a tenyeremmel, ami a dobokat üti, a fénnyel, ami az arcomról visszaverôdik, azonos vagyok a csapattal, melynek tagja vagyok, beleolvadok abba és alkotom azt.”

(Bérczes László: Szép emberek (egy csapatról), Hajónapló)