„Harag György – míg a Csehov-darabokat rendezte az Újvidéki Színházban – egyszer eljött hozzám Soltis Lajossal, és színdarab után érdeklôdött tapintatosan. És én – Istenem, hogyan lehet valaki ennyire balfék!? – nem tudtam egy drámát elôhúzni neki, hanem, hogy zavaromat leplezzem, verseket olvastam fel neki, mint szoktam, remegve és fulladozva.”

(Tolnai Ottó)


„Éppen abban gyönyörködtem, hogyan vált át a kobalt ultramarinra. A tengerészkapitány is megdicsérte ezt az átmenetet. Egyszer elmesélte, hogy az alkony liláját és a hajnal ultramarinját a legnehezebb elviselni a nyílt tengeren is. A kánikula és az éj letaglóz, de az alkony lilája és a hajnal ultramarinja gyökerestül kitépi a szívedet…
Mondom én, hogy mégiscsak a mennyországba repültünk. Rettegtem, nehezebb lesz, vagy elvétjük és a pokolban érünk földet. Vagy a kettô közé szorulunk, attól rettegtem legjobban: a kettô közé szorulunk a koszos semmibe…
Tudtam, hogy valahol léteznek ilyen viaszosan csillogó testek…”

(Tolnai Ottó: Könyökkanyar)