„Harag György – míg a Csehov-darabokat rendezte az Újvidéki Színházban
– egyszer eljött hozzám Soltis Lajossal, és színdarab után érdeklôdött
tapintatosan. És én – Istenem, hogyan lehet valaki ennyire balfék!? –
nem tudtam egy drámát elôhúzni neki, hanem, hogy zavaromat leplezzem,
verseket olvastam fel neki, mint szoktam, remegve és fulladozva.”
(Tolnai Ottó)
„Éppen abban gyönyörködtem, hogyan vált át a kobalt ultramarinra. A
tengerészkapitány is megdicsérte ezt az átmenetet. Egyszer elmesélte,
hogy az alkony liláját és a hajnal ultramarinját a legnehezebb
elviselni a nyílt tengeren is. A kánikula és az éj letaglóz, de az
alkony lilája és a hajnal ultramarinja gyökerestül kitépi a szívedet…
Mondom én, hogy mégiscsak a mennyországba repültünk. Rettegtem,
nehezebb lesz, vagy elvétjük és a pokolban érünk földet. Vagy a kettô
közé szorulunk, attól rettegtem legjobban: a kettô közé szorulunk a
koszos semmibe…
Tudtam, hogy valahol léteznek ilyen viaszosan csillogó testek…”
(Tolnai Ottó: Könyökkanyar) |