A brassói pályaudvar – mint a pályaudvarok általában – mindig is monumentális kohóként mûködött. Gyûjtôhelye volt a nagyvárosi szemétnek, a lerobbant szocialista kultúrának, illetve kultúrálatlanságnak, ugyanakkor a csillogó erdélyi sokszínûségnek, a közép-európai népmûvészetnek is. Egyszerre, egymás mellett és egymást kiegészítve láthattuk Erdély multikulturalitásának csodálatos emlékeit: a Segesvárra tartó szászokat, a hetyke szalmakalapos, kaszás avasiakat, a Bukovinába utazó zsidókat és huculokat. De ott várták csatlakozásukat a gyergyószentmiklósi örmények, egy padon ülve a Csíksomlyóra igyekvô moldvai csángókkal. A bukaresti gyorsra vártak a gagauzok (törökök), akik a fôvárosból még egy álló napot utaztak a Tulcea környéki falvaikba. Ott voltak a Temes megyei svábok is, akiket jellegzetes fôkötôjük árult el. És persze ott voltak az állandóan úton lévô cigányok, akik mintha a pályaudvarokon élték volna vidám-szertelen életüket. … a pályaudvar önálló életre kelt: a letûnt idôk csodálatos leletei kerültek
felszínre a várakozó csoportok által: az a fantasztikus gazdagság, amely a közelmúltban egyedül Erdélyben volt fellelhetô, mert Nyugat-Európában már csak a levéltárak ôrzik a paraszti kultúra emlékeit.

A Brassói pályaudvar címû produkciót a 2001-es Ôszi Fesztiválon mutatta be a számos néptáncos és népzenei formációból összeállt alkalmi társulat a Kelenföldi pályaudvaron, az elôadás pedig azonnal hatalmas sikert aratott mind a nézôk, mind a kritikusok körében – s ez utóbbi esetben sem csupán a néptáncos szakmai, hanem színházi, zenei és filmmûvészeti körökben is.

Az elôadás nem hagyományos színház, hanem happening, olyan akció, amelyben a közönség nem kirekesztett nézôje, hanem résztvevôje, aktív alanya a történéseknek. Egyszeri és megismételhetetlen – célja felmutatni az emberiség kulturális örökségét jelentô, de sajnos az utóbbi években rohamosan pusztuló multikulturális csodát: Erdélyt.