Mutatja, hogy tetszik neki ez a férfi, hogy a nevetését nem véletlenül fordította a barátnője felé, az a férfi tetszik, és mutatja a barátnőjének, mutatja, hogy mennyire tetszik, mintha a kisujját emelné a melle magasába, hatalmas és feszes barna mellei vannak, a férfi éppen belátott a trikó alá, amikor szálltak le, éppen úgy állt meg, hogy fölémagasodjék a nőnek, és egy pillanatra az egész halmokat meglássa, ahogy visszafeszítenek belülről a piros szövetnek, hogy az egészet lássa, mintha az egész elárulna valamit az egész nőről, aki a barátnőjének mutatja, hogy ez egy jó pasi, a kisujjammal sem ér föl, és nevetnek.
    A kisujjamra sem elég.
    Mondja.
    Mutatja, igen, ott hibázunk, hogy csupán a szavakat értjük, és nem értjük a testet, egy kisujjnyit sem, annyit sem értünk, hogy tetszett a férfi vagy menjen a fenébe, esetleg annyit, bámulj csak kisapám, te ugyan azt nem fogod, a szájadba, te bizony azt nem veszed, a nyáladat a két halom közé ugyan nem csorgatod, és tovább sem jössz te az én utcámba, te kis pöcs, és nevetnek a barátnőjével, aki nála is kövérebb, a fara fölött a csípőin túlfolyik a zsír, szinte kiömlik a nadrágból, és megállíthatatlanul hömpölyög a beton felé a sivatagi forróságban, akár egy fekete királylány húsa, ami csak a fekete királyfi húsát fogadhatja magába, két fehér asszony, ahogy egy kisujjon nevetnek, fölöttük ég a sárga Nap, mint az utolsó lámpa a teljes sötétség előtt.
    Amikor a kisujjáig sem lát az ember.
    Gondolja.
    Mondja magának, mert nem szól senkihez, sokáig nézi a két nőt, kissé hátrébb húzódva, egy transzformátor állomás és egy csenevész fa együttes takarásában, nézi őket, ahogy a por fölött remegnek, szinte reszketnek a bujaságtól, melynek a határai is pontosan kijelölve, akár egy szemvillanás a halálos csapás előtt, egy állat szeme villanása, egy állaté, tökéletesen kifelé és tökéletesen befelé egyszerre, átjárhatatlan és megváltozhatatlan határokkal, nem mutatnak már semmit vagy csak nem látja, és nem hallja a szájüreg levegőjében fuldokló nyelveket és a torkokból feltörő nyögések, mormogások és öblögetések hangjait, csak a lépéseiket figyeli, a lámpa zöld jelzésére várnak a gyalogátkelő előtt, sötétlő erdő, mintha abban lépkednének, mintha beleléptek volna valami szabálytalanba, messzire vezetőbe és eldöntetlenbe, mintha keresztúthoz értek volna, ahol a keresztet kell bejárniuk elébb, hogy aztán a kiválasztott szár mentén továbbálljanak, s eltűnjenek végre, a koszos semmibe.
    Ahol a kisujját nyújtja Valaki.
    Mutatja.
    Gondolja, az ő kisujja is a közelükbe férkőzhetne, mintha neki is éppen elegendő lenne csak látni ezt, látni és részeltetni ebből, a kegyelemből vagy a kárhozatból, mindegy is, a két téns angyal, a két duzzadó, bimbózó, mindent elnyelő test, a saját tüzes vágyaikon nyargalva, mintha úgyis elérne oda, ő is, ahol Valaki a kisujját nyújtja, s lám az egész keze kell már nekik, és neki is, s aztán az egész Valaki, szőröstől, bőröstől, hogy erőre kapjon ez a két roppant test, s valahol a mellékszálon ő is, a takarásban, ha így jobban tetszik, a többi néző és játszó elől elzárt területen, ahol most otthon van, mintha kaphatna annak a Valakinek a húsából, akit lakmároz a Két Rettenetes Nő, s a fény megállna a délutáni horizonton, s mégis sötét lenne máshol ugyan, de egészen sötét, csak a lakomát világítaná a Nap, a vért és a csontokat, ahogy minden más lakománkon is ott ég a fény, az égség epicentrumában, s mutatnák, hogy mennyi, hogy mennyire sok, hogy mennyire elég, hogy mennyire jó, mutogatnának egymásnak, s öblögetnének ők, a némanéma és a süketsüket, és ott, abban a belső fényben, a külső sötétség kivilágított előterében, valakit tépve szét és falva fel, nem mutatnának többé semmit neki, nektek és nekem.
    Nélküle.
    Nélkületek.
    Nélkülem.