A jelentkezők közül a SZASZSZ versenyprogramját hárman, közös döntéssel választották ki: Kőváry Katalin, az Éjszakai Színház vezetője, Halász Tamás kritikus és Hegedűs Sándor filozófus. Hegedűs Paál István mellett, Kőváry az Universitas tagjaként találkozott először a színházzal.

(délelőtt, egy kávéház foteljeiben)
KK: Hogy miért épp engem kértek fel, azt nem tudom. Regős János hívott, és szívesen mondtam igent. Jó dolog végignézni a piacon, vagy 4í-5í előadást néztem meg április óta.
HT: Én egy évadban közel százötven táncszínházi produkciót látok, szóval azt a meccset elég jól ismerem, ott nem nagyon lehet zavarba hozni. A szavazatom azonban a prózaiakkal kapcsolatban is ugyananynyit ért. De mielőtt nézni kezdtük az előadásokat, még sokat beszélgettünk arról, hogy egyáltalán kit nevezzünk alternatívnak.
KK: Sőt, vitatkoztunk. Szerintem ma az alternativitás csak a struktúrában elfoglalt helyet jelöli. Nincs már alternatív-kőszínház határ, a színészekben biztos nincs, legfeljebb abban, hogy ki mennyiből, hol dolgozik, miből finanszírozza magát. De kisebbségben maradtam ezzel a véleményemmel. Végül az lett a válogatási szempontunk, hogy csak a produkció számít – ha kőszínházban készült, de új utakat nyitó, kísérleti, alternatív, akkor jöjjön. Arra azért próbáltunk figyelni, hogy ha egy előadás szerepelt Pécsett a POSZT-on, akkor ide ne hívjuk. Mi szerettük volna, ha Zsótér Csongor és Tünde rendezése és Jeles kaposvári Ványa bácsija a fesztivál műsorára kerül – ezek végül technikai vagy pénzügyi okokból maradtak ki, és nem a szervezők hibájából.
HT: Az egyenesen katasztrófa, hogy Jeles András rendezése nincs itt. Schilling Árpádnak is itt volna a helye, de Pintér Béla nélkül sem lehet teljes egy alternatív szemle.
KK: Attól kezdve, hogy megegyeztünk a saját alternatív-definíciónkban, én is ezt képviseltem, és az én szívem is vérzett ezekért az előadásokért.
HT: A válogatási folyamat legvégén szóltak, hogy kizárólag egész estés produkciókat hívhatunk. Ez főleg a táncszínházakat sújtotta, hiszen prózában viszonylag ritka a harminc perces előadás. Ezért nem lesz most itt Ladjánszki Márta, akinek a Pallos című előadását hívtam volna, a Finita la Commedia, az ex-Civil Negyed Medusa Piercingje és Pataky Klári A katona története című koreográfiája.
KK: Nekem a Dunaújváros Táncszínháza Ionesco-előadása is hiányzik. Meg most láttam a múlt héten a Stúdió K-ban egy tüneményes horror-börleszket, Tamási Zoltán Héroszokját, már rég minden határidő lejárt, de még megpróbáltam rábeszélni a szervezőket, hogy valahogy hívják meg. Legalább versenyen kívül.
HT: Az alternatív színház definíciójánál tartottunk.
KK: Szerintem az alternatív színháznak – most inkább a prózai színházról beszélek – két ága van. Az egyik, amikor fiatal, profi színészek a nagyüzemen kívülre kívánkoznak, végre önállóan, saját ízlésük szerint, saját maguknak hoznak létre valamit. Az ilyen társulatok a működésükben alternatívok, egyébként a hivatásosokhoz kötődnek. Idén két ilyen társulat is bekerült a válogatásba, mindkettő nagyon a szívemhez nőtt. Az egyik az Utolsó vonal Üvegfigurák-előadása, ami még akkor is nagyon tetszett, ha én Tenessee Williamset csak szódabikarbónával viselem el. Ez karakteres, élő, erős és igaz produkció. A másik a Dühöngő. Ilyen vállalkozásokba tényleg csak az száll be, akinek a színház a lényeg, nincs olyan elmebeteg, aki itt pénzre számít. Így aztán működik a természetes kiválasztódás: az ilyen közös munkákban mindig irtózatos jó a csapatmunka, és a színházat végre az öröm tartja öszsze. Márpedig ez a lényeg, nincs az a koncepció, irányzat, eszme, ami fontosabb lehetne az együtt játszás öröménél. Ez a Bozgorokra is vonatkozik, az is egy csodás örömszínház. Rusznyák Gabi különösen olyan rendező, aki kihozza a színészeiből ezt a „csináljuk az utolsó csepp vérünkig” érzést.
De az is nagyon szép, amikor fiatalok nem a professzionális oldal felől egyszer csak elkezdenek csinálni valamit. Izgalmas dolgok tudnak így születni. Ilyen az Artéria és ilyen a Zugszínház Kafkája. Nagyon okos, nagyon átgondolt, nagyon izgalmas. Azt hiszem, ezekre mind egyhangúan szavaztunk.
HT: Azért nem volt sok egyhangú szavazás.
KK: De. Hat, ha jól emlékszem. A Bozgorokat mindannyian akartuk, Szőke Szabit is, az Artusról is egyhangúan döntöttünk, az Arabeszkkel sem volt bajunk.
HT: Az Arabeszkben egyhangúak voltunk, bár csak én láttam.
KK: Én viszont láttam tőlük mást, és mindenképpen szerettem volna, ha az Artéria színház jelen van. Azt meg elhittem Tamásnak, hogy ez jobb, mint korábban a Nóra.
HT: Pontosítsunk, szerintem a Nóra sokkal jobb, azt nagyon szerettem, Kati kevésbé, de abban egyet értettünk, hogy ez a csapat legyen ott Szegeden.
KK: Ha csak a Nóra lett volna, az is jöhetett volna. Érdekes Nóra-felfogást mutatnak. Csak koruknál fogva nem tudják kiosztani. Ez testhezállóbb.
HT: És Tabi Orsolyát mindenképp el szerettük volna hozni ide.
KK: Az Üvegfigurák az én jelölésem.
HT: Prózai színházat én jó néhányat nem láttam, sajnos. Az Üvegfigurákat, a Pert és a Dühöngőt sem.
KK: Én mind a hármat vállalom. Nem emlékszem, hogy az Üvegfigurákat Sándor látta-e, de az mindenképpen nagyon jó. A Négyhangú operát, a Compania dell’Arte előadását viszont csak Sándor látta. Ez az ő listájáról van.
HT: A Medeia (Közép-Európa Táncszínház) végre megint olyan, amit mindhárman láttunk. Itt a társulat és az előadás egyaránt fontos. Horváth Csaba borzasztóan markáns figurája ennek a szférának, bármit csinál, az érdemes a figyelemre. De az előadók is. Zarnóczai fantasztikus élmény, a három idősebb táncos kiválóan dolgozik.
KK: Nemcsak mint táncos, színészileg is. Egyhangúan döntöttünk. A Barbara L.-t viszont sajnos nem tudtam megnézni: egyszerűen olyan ritkán kerül műsorra, hogy nem volt rá alkalmam.
HT: Ketten láttuk, én nagyon harcoltam érte. Bozsik Yvette viszont elsősorban Sándornak volt fontos, én nem értek egyet a jelölésével. Itt is kellett volna húzni egy határt, ez szerintem nem alternatív színház, hanem igényes szórakoztatóipari alkotás. Sem az előadás felfogása, sem Bozsik Yvette működési módja nem igazán ez a világ, bár egyébként igazán tisztelem a munkásságát.
KK: Ezen is vitáztunk, de szerintem ez legyen a fiatalok nagy lehetősége. Az – vagy az is – legyen Szegeden, akinek ez nagy esély: nyilvánosságra, találkozásokra, hírre.
HT: Most úgy tűnhet, hogy sokféle szempont keveredett, mégis egyszerű volt a válogatás: három szuverén ízlésvilágú ember próbálta összehangolni a véleményét.

(délután, a Közép-Európa Táncszínház elhagyott előcsarnokában)
HS: Talán azért érhetett engem a megtiszteltetés, hogy a II. SZASZSZ előválogató triumvirátusának tagjává választottak, mert a tavalyi szemléről én írtam méltató sorokat a Színház c. folyóiratban. De alternatív színházi múltam is szerepet játszhatott. A hetvenes években tagja voltam ugyanis a Szegedi Egyetemi Színpadnak, Paál István együttesének. Tanulmányaim végeztével dolgoztam még Jeles Andrással is, de aztán hűtlen lettem a színházhoz. Pontosabban: filozófiai érdeklődésem kielégítése fontosabbá vált számomra. Nyilvánvaló volt, hogy mindkét „szerelem” csak szenvedélyesen, azaz életformaként élhető: a „poligámia” akkor még nem tűnt járható útnak. Ma már békésen megfér bennem, hogy egyszerre legyek tagja a Magyar Filozófiai Társaság Elnökségének és az Alternatív és Független Színházak Szövetsége kritikai szekciójának. Nem okoz gondot, ha délelőtt filozófiát tanítok, délután pedig Szögi Csabának segítek a Közép-Európa Táncszínház ügyes-bajos dolgainak intézésében.
A válogatás kritériumait egyeztettük ugyan, de végső soron abban maradtunk, hogy mindenki saját lelkiismerete szerint vesz részt a munkában. Nekem egyetlen kritériumom volt az értékelésben: minőségi legyen az előadás. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak a jelen lenni tudás minősége alapján lehet előadások között különbséget tenni. Engem nem érdekelt tehát, hogy egy előadás mekkora összegből jött létre, hogy kőszínházban született-e vagy sem, hogy melyik generáció alkotása stb. Csupán azt tartottam szem előtt, hogy amit a programba javaslok, sem formai, sem tartalmi szempontból ne legyen kultúripari tucattermék, ne a közönségigény kritikátlan kiszolgálását célozza. A „nézhetőség” értéke természetesen fontos szempont, de – alternatív színházi szemléről lévén szó – közel sem a legfontosabb. Hudi László előadása például – A kárhozat kertje – első változatban nekem bizony nehezen volt nézhető, de kísérleti jellegű előadás lévén egy percig sem volt kérdéses számomra, hogy Szegedre való. Szegedre való, mert a rendezőnek volt bátorsága a befogadói előítéletek provokálásához. Az adott téma nem lett volna megjeleníthető szirupos változatban, vagyis a közönség elvárásainak „sérelme” nélkül. Zsótér Sándor vagy Jeles András rendezéseinek „élvezetéhez” sem elég a szokásos – értsd: kényelmes – befogadói /kultúrfogyasztói/ attitűd. Bizony különleges koncentrációt igényel a nézőktől, hogy meg tudjanak felelni e művek különös világának. Mintha csak azt mondanák, üzennék ezek a művek: mi csak akkor tudunk jelen lenni, kedves befogadó, ha Ön a maga valóságában is jelen van, vagyis nem azt várja tőlünk, mit kedvenc reklámjaitól, szappanoperájától stb. Sajnálom, hogy sem Zsótér, sem Jeles produkciót nem láthatunk a Szemlén. Mint ahogy nagyon sajnálom az évad egyik legizgalmasabb „alternatív” előadásának hiányát is, a Bárkában színre vitt Teomachiát. Nem hibátlan produkció, de nyilvánvalóan Szegeden lenne a helye.
Természetesen a kísérleti előadásoknak is van azért esztétikai mértékegysége. Abban az esetben hagytam meggyőzni magam zsűritársaim által, mikor eleve ambivalens voltam egy előadás minőségét illetően. Ilyen volt pl. Regős János Ördögökje. Az alternativitás igényeinek megfelelt ugyan, de fontos esztétikai értékek sérültek: néha vontatottnak, kiegyensúlyozatlannak éreztem, nem igazán késznek. Csak akkor tudtam volna igent mondani rá, ha a többiek is akarják.
Az a program, ami végül is kialakult, nem maradéktalanul az, amit szerettünk volna. Ám mindazért, ami bekerült, vállaljuk – vállalom – a felelősséget.