Amikor a fesztiválról ír az ember, nem írhatja azt, hogy nincsen fesztivál.
Amikor alternatív színházakról teszi ugyanezt – ír, azember! – nem írhatja azt, hogy
alternatív színházak pedig nincsenek.
Milyen ember?
Amelyik fesztiválokra jár, játszani, nézni, írni, szórakozni?
Az.
Nemaz?
Dehogynem!
Ír, amit akar.

Tizenöt éve írhatta volna, kérem, ez egy isteni fesztivál, hiszen az első az egyetlenek között, milyen remek, a hivatásos formák – és, akkor minden, financiális, strukturális, esztétikai és morális – hümm és sicc! – formákra van itt gondolva – nélkül, saját kereteiben működő színházaknak van-lesz 1 fesztiválja, majd múlnak az évek, izmosul, más fesztiválok jönnek, könnyűk és bolondok, valamint komoly magasművészeti és népművészeti fesztiválok, aztán évszakfesztiválok és mindenhelyenálljék 1 színpad fesztiválok, s tovább, magam sem szeretem ezt a zsurnálsort sorolni, mert 1be mos, s jobb a különnek külön, opera, határontúl, tánc, posztos, gyermek és vakokgyengénlátók, színháziesték, stúdió és diákszínjátszó, s tovább, ha 1 kultúra azt akarja mutatni, mennyi?, és kicsi is, és nyelvében él, s fogyasztói, és szokásai meglehetős vékonyak, hát addig apróz, ameddig a takarója, s azon is túl, s toporzékol, hogy látni és toporzékol, hogy látszani!

Megannyi kurtafarkú.
Túr.
Ma vannak fesztiválok, írhatók.
Amatőrök nincsenek, nem írhatók.
Ez benne maradt, ez az amatőr, műkedvelőket éppen telefonon utasított el a szerző lapzárta után és határozottan szégyellte magát, szégyene ugyanakkor nem tárgyszerű, amatőrök ugye nincsenek, tehát műkedvelők sem, falusi művházas ember dolgoz, mondta meghízott, mert adtak enni, mert teccik falunak, hogy van a szín jáccva nemsokára, hm, szégyene szubjektív tehát szerzőnek, elutasítónak.
Ugyecsak.
Alternatív előadások léteznek, írhatók.
Vannak szponzorok, nem éppen itt, vannak miniszteriális és civil pénzek, helyek és helyszínek, színpadok és városok, ésígy.
Ahol a nép fogyaszt, ott a fesztivál izmos és médiaképes, zenés és táncos, életmódos és csuklójegyes és.
Bezzeg!
Nincs bezzeg, 1 fesztiválnak, amely a margók széléről és közepéről hoz színházakat, van 1 törzse, 300 ember, ha realista vagyok, 500, ha optimista, 1000, ha idealista.
És?
És az van.
1 felől.
Így van rendjén, virágzik a 100 virág.
Más felől.
Kit érdekel, hogy rendjén van-e vagy nincsen rendjén?
Erről most nincsen honnan vitatkozni, még a legkönnyebb a pénz felől, mert az vagy van, és akkor nincsen, mert nem elég, vagy nincsen, és akkor van, de nem elég, és akkor a pénz beszél, a kutya és a karaván is teszik a dolgukat.
1 kor akkor is tünet, amikor csak annyi tudható róla, mennyire vágyja a színházat, mennyire vágya neki, melegágya, álma.
Ma tudható, néhányan, színészek, színháziak vágyják az őszintét, az 1szerűt, a mélyet, a megrázót.
Ma tudható, néhányan, nézők, nézelődők vágyják az őszintét, az 1szerűt, a mélyet, a megrázót.
Ma tudható, még néhányabban képesek megcsinálni és meglátni ezt.
S ez nem lehet kevesebb és nem lehet több, mint bármely más időben.
A többi több.
A több többi több és a több többiből bármikor csinálható mind több és több többi.
A többi miatt persze mégis kevesebb a vágyott.
Az őszinte, az 1szerű, a mély és a megrázó persze nem kevesebb.
Csak a találkozás.
Ó, nem holmi romantikus-katartikus-földrengéses.
Az 1általán.
Hogy ő ővele és te ővele és ők és velük és velünk ők.
És én.
És te.
Pedig a színházi emberöltő, oly rövid.
Estékbe, nappalokba mért néhány pillanat.
S a találkozások is néhány évre csak.
Évtizednyi, másfél évizednyi kitartása a találkozások néhány pillanatának, már szinte obszcén.
Szinte csak fáj.
Igaz, fáj csak.
Amikor.
Akkor.
Hát. hadd!