1999-ben a Thealter egyik sikeres előadása volt a Cselédek, amit Szorcsik Krisztával ketten játszottatok. Máskor is felléptél már Szegeden?
Persze, előtte is, utána is. Még nem voltam főiskolás, amikor játszottam az AIOWA Háborúba megyünk című előadásában, aztán később a Szelídítéseket is meghívták Szegedre.

Színészdiplomád van, több főszerepet is játszottál/játszol Újvidéken, a magyarországi fesztiválközönség azonban elsősorban eddigi három rendezésed, a Szelídítések, a Pác és a Via Italia kapcsán ismer.
Nem vagyok rendező, de ha a zentai amatőrprodukciókat is beleszámolom, akkor tizenkét rendezésem van eddig, a Szelídítések és a Pác között megcsináltam például a Yermát az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpaddal, legutóbb pedig a Belgrádi Nemzeti Színházban dolgoztam. A Szelídítések egyébként félig-meddig véletlenül jött. A vajdasági költőket, írókat bemutató irodalmi estek sorozatát terveztük úgy, hogy elvisszük ezt a műfajt a performansz irányába, tehát színpadi akciók is vannak, nemcsak szövegek hangzanak el. Az első ilyen est Tolnai Ottó műveiből állt össze, másodiknak pedig Sziveri Jánost választottuk. Az Újvidéki Színház akkori igazgatójának, Vicsek Károlynak volt az ötlete, hogy legyen ebből színházi előadás. ő ajánlotta alapanyagnak Hamvas Béla Karnevál című regényét is, nagyon nehezen szántuk rá magunkat az ezerötszáz oldalas regény színrevitelére, másfél évig dolgoztunk Gyarmati Kata dramaturggal a Pác című előadás szövegkönyvén.

Ahogy én ezt kívülről látom, mint színésznő tagja vagy egy üzemszerűen működő repertoárszínháznak, ahol közben mint rendező a gyerekkori barátaiddal alternatív előadásokat hozol létre sajátos formanyelvvel, elmélyült műhelymunkával, hosszabb próbaidővel.
Az előkészítés sokáig tart, de az előadás létrehozására ugyanannyi próbaidő van, mint a színház más produkcióinak esetében. Ami a formanyelvet illeti, számomra ugyanannyira fontos a szöveg, a zene és a mozdulat is, nem egy megírt dráma szövegéhez találok ki még járulékos elemeket, hanem egy író világa inspirál, ebből indulok ki. Először mindig képeket álmodom meg, a rendezéseimhez magam tervezem a díszleteket, és a bátyám írja a zenét. Mindig is nagyon érdekelt a mozgásszínház, számomra egy mozdulat ugyanolyan erejű az előadásban, mint egy elhangzott mondat.

Bajban van az ember a definícióval, de talán azt lehet mondani, hogy lírai előadásokat csinálsz, nem történetet mesélsz, hanem költészetet művelsz a színpadon. Mintha a munkáid fölött Nagy József szelleme lebegne.
Akiknek az a dolguk, hogy párhuzamokat találjanak, azok gyakran szoktak hozzá hasonlítani, ami számomra természetesen megtisztelő, mint ahogy az is, hogy volt lehetőségem vele dolgozni. Beszélgettünk ezekről a dolgokról, hogy mennyire eltérő a kiindulópontunk egy-egy előadásnál, a munkafolyamat is más, a végeredmény pedig talán annyiban hasonlíthat, hogy mindkettőnk előadásai a költészet, a képzőművészet felé törekszenek. Nagy József továbbra is Franciaországban él, de a szülővárosában, Magyarkanizsán dolgozik nyaranta, itt hoztuk létre tavaly az Éden című produkciót, és idén folytatni fogjuk a munkát. Az előadásnak már volt egy előbemutatója Franciaországban, szeptemberben lesz a bemutató, amit egy kisebb európai turné követ majd.

Belgrádban rendezel, Nagy Józseffel dolgozol, a következő évadra a budapesti Bárka Színházba szerződsz, mintha távolodnál Újvidéktől.
Belgrádban mint vendégrendező dolgoztam, Csáth Géza novellái alapján hoztam létre egy szerb nyelvű előadást A józanok csendje címmel, remélhetőleg ennek az együttműködésnek is lesz folytatása. Közben a Bárkában is rendezni fogok egy előadást, de tovább játszom a szerepeimet Újvidéken: a Menyasszonyt a Vérnászban, Velmát a Chicagóban, Szofját a Platonovban. Annyi biztos, hogy sokat fogok utazni, de hogy lélekben nem távolodom el a Vajdaságtól, ebben bizonyos vagyok.