Hogy jön a képbe a Grand Café?
Az úgy volt, hogy az utóbbi nyolc esztendőben azért sikerült talajt fognunk a szegedi ingoványon, s azóta mutatványoskodunk mi is, a magunk módján elsősorban mozgóképekkel. Évekig azt mondogattuk, hogy mozgóképszínházat csinálunk füstfátylas környezetben, mint a mozizás (h)őskorában, hiszen kávéházat is imitálunk egyben. A füstelszívó és hideglég berendezés azonban az utóbbi hónapokban tovalebbentette a Lumiére allúziókat, de ez nem a panasz szava. Hiszen itt maradtak nekünk és várnak ránk drága filmjeink, amennyiben a Filmarchívum őrzi még roncsaikat. A szervezők kérését, hogy csatlakozzunk filmekkel a fesztiválhoz, magától értetődő kedvvel fogadtuk.
Első pillanatban kézenfekvő volt, hogy válogassunk a színházi különlegességek mozgóképeken őrzött változataiból. Hiszen a Monteverdi Birkózókör, a Stúdió K, a legendás Szegedi Egyetemi Színpad vagy akár a Katona arany korszakának rendezései léteznek archív felvételeken. De ahogy lenni szokott, most is menetrendszerűen befutott a szerkesztői kétely, az egymást kioltó második, harmadik s a többi variáció. Mert hiszen miért vetítsünk eleven színházi közegben virtuális produkciókat, legyenek bármilyen briliánsak? Aztán most is megérkezett a mentő sugallat, ez esetben Schwimmer Péter kollégánk szájából, hogy ti. mi lenne, ha csak fekete-fehéreket adnánk? Hát ilyen egyszerű. Innentől szinte pillanatok (na jó, a cizellálással egy hét) alatt beállt a két sorozat, nevezzük két filmklubnak.

Fekete-fehér ikonok
A névsor nyilvánvaló, hiszen a százéves mozitörténetben is kész a kánon. Vannak arcok, melyeket sohasem fognak felülírni. Kerestünk fotókat, egymás mellé tettük az ezerszer ismerős képmásokat. Megdöbbentő a felismerés, mennyire hasonlítanak. Garbo, Dietrich, Ingrid Bergman nemesen metszett szája, egyformán magasan ívelt szemöldöke, Karády-Garbo-Dietrich androgün titokzatossága szinte egymásra kopírozható. Fekete-fehér madonnák, egy fiatal művészet nagy korszakának ikonjai, távoliak, elérhetetlenek, mindegyikük szemében szomorúság. Vegyük észre. Leonardo és Vermeer nőalakjai mellett hogyan mutatna az ő talányos tekintetük? Bergman és Bogart arca nélkül lehetne-e a Casablanca szerelmi háromszög története, Dietrich nélkül a Kék angyal legendája, Audrey Hepburn angyalarca nélkül a Római vakáció giccs-dramaturgiája az, ami? Miért többek, mint az őket hordozó művek? Tud-e annyit, mivel tud többet a film az emberi arcról, a mozgás és elevenség miféle rejtett ritmikáját és finom szerkezetét képes észrevenni és mozgósítani? A Mándy-kedvenc Buster Keaton nyeszlett kis alakja, Humprey Bogart és Jean Gabin férfibúja, a sötétszemüveges Cybulski riadt rejtőzködése, az esendő Monroe – nem túlzás, mindahányan ott vannak a művészettörténelem lapjain. Nekünk adták az arcukat.

Sötét filmklub
A másik sorozat legyen borzongató éjszakai mozi, vállaljuk azt is, hogy hatásvadász. A fekete-fehér árnyjáték azonban óhatatlanul most is klasszikusokat hív elő. Legyen emblémánk itt Murnau Nosferatujának görnyedt, lopakodó vámpírárnya. Kopírozzuk rá Peter Lorre hatalmasra nyílt, tanácstalan szemét – ő Fritz Lang kislánygyilkos réme az M (Egy város keresi a gyilkost) című filmből. Tegyük melléjük a Psycho Anthony Perkinsének szűkre hunyorított, ide-oda rebbenő tekintetét, Ingrid Bergman dermedt félelmét és könnyeit a Gázlángból, idézzük fel a legmélyebb iszonyat vonásait Catherine Deneuve húszéves gyönyörű arcán. Soroljuk közéjük Fassbinder megalázott és megnyomorított hősnőjét, a legnagyobb bűnt sorsszerűen beteljesítő Woyzeck ártatlanságát, ahogy Kovács Lajos játssza Szász János filmjében. S hogy a válogatás nagyobb részt miért éppen a kettős én téboly-labirintusában bolyong, ez maradjon a tudattalan titka.
Hívjuk egyszerűen sötét filmklubnak.