A BK Cie két tagja Berlinben él, ott készítette el előadását, melynek címében a city és a zen találkozik. Ott van benne a nagyvárosi lüktetés és ott a belső nyugalom.

Szegeden erősen tartja magát egy legenda, mely szerint éjszakánként helyet cserélnek annak a térnek a szobrai, ahol ti játszottatok. Széchenyi átmegy Vásárhelyi Pál talapzatára, az meg Klebelsberg Kunó helyére költözik. Vagy a Szent Istvánéra.
PHILIPPE RIVES (a tüsihajú francia, aki többet és határozottabban beszél): Tényleg? Akkor még jobban sajnálom, hogy nem éjszaka játszottunk. Beleillettünk volna a környezetbe. Ezt az előadásunkat többnyire naplemente után kezdjük, és persze lámpákat használunk. Olyankor még sejtelmesebb a mozdulatlanság, még különösebbek az alig látható kis mozdulatok meg az aranyborítás a testünkön.
Ezek szerint az előadás könnyen alkalmazható a változó körülményekhez.
SHANTI OYARZABAL (az idősebb és komolyabb mexikói): Sok szabadságunk van benne. Az egyes zenei váltások persze meghatározzák az egyes „jelenetek” elejét és végét, de köztük sok minden alakul előadásról előadásra. Gyorsítunk, lassítunk, alkalmazkodunk az atmoszférához, a közönség hangulatához.
Mennyit érzékeltek a közönségből?
PR: Folyamatosan érzékelem a jelenlétüket, a reakcióikat. Ma egy nő egész közel odajött hozzánk, ő is táncolni kezdett. Úgy láttam, neki például tetszettünk. Neki érdemes volt játszani.
Mivel játszotok? Idővel? Mozdulatokkal? Figurákkal? Helyzettel?
PR: A nézőink idegeivel. Olyan lassú az egész, olyan nehéz kivárni, hogy történjék már valami. Nincsenek nagy akciók, csak a szokásostól eltérő tempó van. A más ritmus: ha jól működik az előadás, akkor ez mozdítja ki a nézőket a világukból. Olyankor alkalmazkodnak hozzánk. Nagyon egyszerű, amit csinálunk, nincs történet, egyszerű helyzetek vannak. Képeket teszünk ki az utcára. Nem akarunk tanítani, nincs mondanivalónk. Nincs feladatunk. Csak egy darabja vagyunk az atmoszférának, ami ott a téren kialakul a színpadunk körül állókban.
Azt hittem, a kézfogástól a fojtogatás-verekedésig az egy történet.
PR: Nincs is kézfogás. Elindul, de a gesztus menet közben átalakul. Szorítjuk egymás kezét, de csak azért, hogy lesegítsük egymást a földre. Az előadást úgy raktuk össze, hogy jó pár ilyen hirtelen kanyar legyen benne. Sose tudhassa a néző, mi jön pontosan: mire azt hiszi, kiismerte, megint megváltozik egy szabály.
SO: Amit meg harcnak láttál, abban a jelenetben iszonyú egymásrautaltság is van. Egymás nyakkendőjébe kapaszkodva, bőven kibillenve az egyensúlyi állapotból csak azért nem esünk el, mert a másik tart. Szóval, harc, de a másik nélkül elesnénk.
PR: És szép is az a jelenet: egyszerűen egy szép forma, szép szerkezet. De ha neked harc, hát legyen.
Mindent a közönségre bíztok?
SO: Rugalmas, nyitott közönségre van szükségünk, amelyik követ minket, bármerre tartunk. Figyelniük kell, mert a mi előadásunk nem könnyű. Az benne a nehéz, hogy nem megérteni kell. Az egyszerűségét kell elfogadni, azt, hogy nem értelmileg kell megközelíteni.
PR: Mindenféle közönség jó. Az azért feltűnő, hogy főleg kelet-európai és távol-keleti fesztiválokra hívnak minket. Négy éve, Temesváron játszottuk a Cityzenst először, Makaón legutóbb. Ezeken a tájakon valahogy fogékonyabbak az emberek: Nyugat-Európában túlintellektualizált a színház. Túl sok minden zajlik le fejben.