Azoknak, akik kételkednének, itt a bizonyíték: a Víztorony aljában Korniss Péter huszonnyolc fotója a 25. színház előadásairól diadalmas időkről beszél.
Nem mutatnak sokat. Azok az előadások, amelyeken készültek, rég elmúltak; nincsenek már, és ezek a képek sem támasztják fel őket. A színészek, akik felbukkannak rajtuk, megöregedtek. A fiatalságuk tűnik fel először: Jordán Tamás szeme, Törőcsik Mari fogsora, Cseh Tamás sima bőre, a két ránc Jancsó homlokán. És főleg a csoportképek: az energia, a sok nagyra nyílt száj, előredőlő felsőtest; a közös mozdulat, ahogy a Fényes szelekben együtt énekelnek.
Ez az együtt hiányzik most: érezni a képeken a nagy közös nekibuzdulás örömét és elszántságát. Először a Zsugori uram egy jelenete kel életre: egy szakállas, hosszú hajú fiatalember a nyakába kapta színésztársát. Nevetnek, majd szétveti őket az energia. A fotó alig bírja egyhelyben tartani őket, mozognak, elfutnak mindjárt. Mögöttük alig van díszlet, jelmezük szinte hétköznapi ruha. Azt az előadást, azt a hangulatot máris el tudom képzelni. Azután Jancsó áll félrehajtott fejjel egy csoport színész előtt: nehéz eldönteni, előjátszik-e, egy mozdulatot próbálgat-e éppen, vagy csak eltöprengett, és maga sem tudja, merre bóklászik a keze. A mögötte állók szívükre tett tenyere mégis őt utánozza. Van köztük, aki nevet, a mestert figyeli; koncentrálnak, mégis játékos felszabadultság sugárzik róluk. Ezt is irigylem: a ritka pillanatot, amikor a színház (próbán vagy előadáson) egyszerre hoz koncentrációt és meditációt: a szigorú fókuszálást és a gondolatok szabad szétszóródását.
Szokták mondani, a színházban az a jó, hogy elmúlik, születése közben minden másodperce rögtön pusztul is. A fotók pedig állnak, kiszalad mögülük a lényeg: a színházi fotó a fából vaskarika szemet gyönyörködtető formája.
Ez a kiállítás azonban a fesztivál egyik előadása inkább: lassú, elegáns, hallgatag, szerényen a háttérbe húzódó színházi produkció, melyben a főszerepet persze a tárlatlátogatók játsszák. Felmegy a függöny, ők belépnek a Víztorony ajtaján, fel-alá sétálnak a képek között, van, amelyikre rámosolyognak, egy másik zavarba ejti őket: hiszen modellje mennyit változott! A fejükben zajlik az akció. Konfliktusok és szép megoldások, ellentmondások és dialógusok bontakoznak ki. Ezek itt nem színházi fotók, hanem fotók, amelyek színház. Élő színház.