Ha nem tudnátok, kultúréhes barátaim, Szegeden nyolcféle nő jár színházba. Mármint azok közül, akik említésre érdemesek — de hát melyikük ne volna az? E nyolc csoportból három olyan, melyet bármelyik keleti uralkodó is kitüntető figyelmére méltatna; egy a sánta kutyánál is rosszabb, két kategóriába tartozók alig nőttek még ki a gyereksorból és vagy hatféle lehet, amelyik, ha a szerelemről kérdik, azt feleli, az mindennél előbbre való. Négyféle azonban később ezt visszavonja, háromféle pedig nem mond igazat. Átfedés lehetséges.
A színház vonzza a szép nőket. Színpad vagy akár nézőtér közelében szinte mind kivirágzik: háta egyenes lesz, vállát nyugodtan leengedi, ringón lépked vagy csak ül és mosolyog, míg halántékán izzadtságcsepp fut végig. Azok számára, akik a második sorba vagy még annál is hátrébb kerülnek, megkettőződnek az előadások: míg a reflektorfényben történik, aminek történnie kell, egy a nézőtéren szabadon maradt váll, nyak és lapocka versenyre kel a produkcióval és végigjátssza a maga kis játékait. A széphátú nők: ők az egyik a nyolcból. A szabályok mindig szabályok maradnak: nyolcféle nő jár színházba, sem több, sem kevesebb.