„Eddig színészkedtünk, most azonban megmutatjuk valódi arcunkat.”
Ezzel az intróval kaptam meghívást egyszer egy fesztiválzáró összefutásra. Nem itt, hanem kicsit messzebb, valahol Győr mellett. Mondom oké: eddig különféle művészeti leplekben bitangkodtunk, áldoztunk a fogyasztói társadalom oltárán, futottunk még, ilyesmi.
Most mély tisztelettel kérünk mindenkit, hogy próbálja feledni ezt, ami eddig volt: fogytán a project, fogytán vagy te is, a józan ész és a hőstettek az ablakban.
Kövessük a lépkedőket, vagy ha nem látjuk őket, akkor figyeljük, hogy a lement nap a hátunk mögött maradjon. Át a Belvárosi hídon, jobbra part: Lapos.
Földgömb-mászóka erősíti a hetvenes évek érzést, platánok alatt fogunk szerelmet vallani, vagy ha nem, hát akkor az sem baj, Szeged-panoráma: két torony, Sellőház, úszóház, Ágens után. Szabadon. Szabó Benke bakelitkommandója fogad és tart ott, szécsipál, abba meg bonijem.
Továbbá: hogy az összejövetel a célját elérje, kérünk mindenkit, jöjjön mint bozgor, ki itáliai útra készül, (Barbarával), hejjgessen Zsukovszkijjal. Azt is szeretjük, amikor a cirkuszban csíkospólós emberek esnek hasra, és azt üvöltik, borzadály. Belső hangokra szerelt szállodai szobánk falán fut a fény, bonvojázst szól Valaki. Átlátszóak vagyunk: bibliai családok árnyaiba kapaszkodunk.
A polgárok aranyfény-bronzba öntettek a téren, és négy hang szólt in vita. Csáth nullaegyje, és retinánkba égett arcok képével sétálunk át ezen a hídon. Drótonvót figurák futnak utánunk, Otwoczk-i drót: Kár. Hozat. Terápiának a tánc, színes csillagok voltunk a JATÉban.
Az ételes pultnál (ez már Lapos) rablóhús, kolbász, flekken és egyéb frissen sültek, lasztminit italok. EU-szabványos sörök a későn befutóknak, s ne hozzon senki hálózsákot: enyhe éjszakánk van.
Terápiánk a tánc lesz, aztán hiány, nemjelenlét, önmegismerés és tudatvisszatérés. Régi dramaturgiáink feledve, valódi arcot kérünk!

Irány
új szeged