„Mért nincs bûnöm, ha van?” E megválaszolhatatlan kérdés köré épül az álomszerû elôadás, melynek gyökerei a középkori bolondjátékok, Shakespeare szellemei és varázslatai, vagy a barokk hátborzongató rémképei lehetnek. Az elôadás kezdetén a két ôr besétál az alvó K. szobájába. Ettôl kezdve ami megszokott és elfogadott volt, hirtelen értelmetlennek, kétségesnek, emberidegennek
bizonyul. A saját világ idegen világgá alakul át. A legotthonosabb dolgokból is valami szörnyûséges
bukkan elô. Ebben a tragédiában nem a halál, hanem az élet válik félelmetessé.

Kafka egyik írása szerint „az eredendô bûn – az ember ôsi vétke – az a vádaskodás, mellyel makacsul kitart amellett, hogy neki vétettek, hogy az eredeti bûnt az ô rovására követték el”. Ilyen értelemben bûnös K., aki az elôadás végére belátja végzete kikerülhetetlenségét és bakókkal kísérve, de önként fejet hajt a halálnak.

A Zugszínház a gesztikus színjátszás elszánt híve. Az epikus színháznak azt a vívmányát kívánja elérni, amikor a gesztusok, úgy, mint a szövegek, idézhetôvé válnak. A most bemutatott groteszk Kafka-adaptációban nagy szerepet szánnak a különféle bábszerû mozgásoknak. Az idegen, nem emberi erôk képzetét helyezik velük elôtérbe; az idegen erôkét, melyek az emberek életét irányítják.