Kérdeztem, hogy tanultátok-e az iskolában a fjordot. A fjord! Tudod! Kérdeztem. De nem tudta, tehát hiába. Soha nem jutott volna eszembe a fjord, ha nem látok egyet, ott volt a szemem előtt, majd ki nem verte a fjord a szememet, meg, óh, persze az övét is. Csak ő nem tudta, hogy az volna a fjord, azért is kérdeztem, ha tudja, akkor jó! Mindenesetre nem a megnyugvás vágya kérdeztette ezt velem, egyáltalán nem, én nem is gondoltam ezt így végig, csak most, tizenegy órával később.

Most. A kérdés után. Gondolom. Tehát éppen tizenegy óra lehet. De már este van. Tudod, mondtam neki, vannak az éjszakák, és vannak a nappalok. Vagyis a különbségek. Valaki akkor is verejtékezni kezd, ha fölemel egy pillekönnyű fényképezőgépet. A másik pedig táncol, és nem erednek el a könnyei. De, hagyjuk! Igazán nem szeretnék az oktatás hiányosságaira rátérni.Különben igazad van! A fjordot mi is középiskolában tanultuk, talán, igazán nem emlékszem. Tudom, hogy mi a fjord. Az a lassú jégfolyam, ami nagyon öreg és már nem tud gyorsan lefolyni a hegyekből, ezért olyan lassú. A sebesség nem idő. Semmiképpen nem. Csak sok jég. Semmi más. Sok jég, a hegyek, a felhők, ott fönn az égen. A kövek, amik gurulnak az örök jég alatt, csupa kő, és a kő alatt még a föld is. Valahol nagyon mélyen. És még ezeknél, az égnél, a víznél, a jégnél, az időnél, a kőnél. És a többi hiábavalóságnál, még ezeknél is mélyebben, az utolsó, a legbelső, a legláthatatlanabb hiábavaló, a tűz. Hever egymáson a világ.

Ezt nem lehet másként mondani. Akadnak olyan szempontok is, hogy a japánakác hullajtja a virágait. Nem tudom, az ilyesféle szempontot miféle regiszterbe vehetnénk föl? Tudod, nem szeretnélek megzavarni, vagyis össze. Nem szeretnélek visszazavarni a föld, mondom, a Föld! Rám néz. Egy pillanat az egész. Nem zavartam meg, bár máshol járt az esze. Megzavartam, éppen máshol járt az esze. Nem is érthette a kérdést, azon gondolkodott, hogyan kerül a főhős