(LSD)

A Tüzes Angyal két párhuzamos sorsot mutat egy geometrikus, fehér tüllökkel lezárt térben. Mennyire érzékeled a közönség jelenlétét az előadás alatt?
Egyáltalán nem látom a nézőket, és nincs is erre szükségem. Ha az előadás működni kezd, akkor úgyis teljesen megszűnik számomra a nézőtér, a színház: csak a szituációk, a mozdulatok maradnak igaziak, vagyis a darab valósága elnyeli a külvilágot.
Három év után lépsz újra táncosként színpadra. Mi változott meg azóta?
Nem hiszem, hogy nagyobb ívű, döntő változásokról tudnék most számot adni, hiszen a változás folyamatos: ez a darab egy kicsit sötétebb, depresszívebb, de inkább hangulatról van itt szó, semmint világképről. Ugyanakkor valóban létezik egy tabu, amiről nem szokás beszélni: hogy egy nőt mennyire megvisel és elváltoztat a gyerekszülés. Újra fel kellett építenem magamat, hogy a testem ismét alkalmas legyen a színpadi munkára.
Tehát visszafogottabbnak érzed ezt a darabot a korábbiaknál?
Nem, sőt színpadi kifejezésben így szülés után még bátrabb vagyok. Nem érzek határokat, illetve csak olyan határokat érzek, amelyeket az elvárások jelentenének. Mert függetlenül attól, hogy hány munka van a hátam mögött, amíg nincs saját színházam, mindig alkalmazkodnom kell ahhoz a közeghez, ahol éppen elkészül a mű, és ez egy idő után már elég nehéz. Szeretnék teljesen szabadon dolgozni, nagyon szeretném, ha lenne előbb-utóbb egy saját helyünk.

(RÉSZLET LISZKA TAMÁS INTERJÚJÁBÓL – ZSOLLYE.HU)

Az Xtabay egy kicsit meseszerű volt, a Holtodiglan inkább filozofikus, A Tüzes Angyal pedig talán a testről mesél?
Bizonyos szempontból igen, benne van a feltevés, hogy a test és a lélek különválhat, így egy kicsit lehet érzékelni az eredeti mű középkori hangulatát is. De igazából nem akartunk semmilyen kort ábrázolni, sokkal inkább saját magunkból indultunk ki. Az Xtabay valóban játékos volt, a Holtodiglanban már megjelenik az öregség, a magányosság, itt viszont az alapkérdésekről esik szó. Fontos nekem, hogy a férfi és a nő megmutatása a színpadon ne feltétlenül az erotikáról szóljon, persze az is ott van, de nem ez a lényeg. Brjuszov regénye is arról mesél, hogy nagyon sokszor visszafojtják a testi vágyaikat, és helyette fantasztikus belső utakat járnak meg, ezt szeretnénk megmutatni.
Lelki síkon megélni a testet, egy kicsit erről szól a te színházad is…
Talán azért, mert a saját problémáimat próbálom megfogalmazni, sokszor humorosabban, most sokkal inkább belemenősen, őszintén. Mert most én vagyok a színpadon meg a Tamás, aki bátor ember, és én is az vagyok. Ez a darab úgy formálódott, hogy tényleg mindent együtt csináltunk. Számomra ez egészen új tapasztalat, és élvezem, hogy ő is belerakja a saját életét.

(RÉSZLET AZ EXIT INTERJÚJÁBÓL)