A Honvéd Kamaraszínház tavaly is egy klasszikus dráma átdolgozásával szerepelt az Alternatív Színházi Szemlén, akkor az Ahogy tetszikből lett Bozgorokkal, idén pedig a Tudós nők alapján született A Ragaszkodó kapott meghívást. Miért döntöttél úgy, hogy egy jól ismert művet dolgozol, dolgoztok át?
Nekem nem szempont, hogy ismert vagy sem. Ha felkérnek, hogy rendezzek valamit, azon kezdek gondolkodni, mit lehet kiosztani a társulatban. Találok mondjuk nyolc darabot, elolvasom őket, és megtalálom azt, ami igazán érdekel, és ami mást is érdekelne, nem csak engem. Ami a mai világról is szól.

Hogy esett a választásod Molière darabjára?

Abból indultam ki, hogy ha a nők a hagyományos szerepeiktől eltérő viselkedést mutatnak, akkor az a környezetükből erőteljes reakciókat vált ki – pro és kontra. Az érdekelt, milyen élethelyzetben kezdenek el másképp viselkedni, mi az oka ennek, mikor teszik, illetve a férfiak viselkedését ez hogyan változtatja meg. A férfi és a nő között egyensúly van. Ha ez felbillen, akkor változik minden. Az egyensúly akkor bomlik föl, ha az érzelmek, az egymás iránti szeretet és megbecsülés alábbhagy, illetve amikor azt gondolja valaki, hogy meg tudja mondani, mások mit csináljanak, vagy hogy ő tudja az egyetlen jó megoldást, és ezt rá akarja kényszeríteni másokra is. Ez agresszív dolog. Ha pedig a nők agresszívak lesznek, az a vég. Az egyenjogúság nem egyformaság. Kár lenne, ha a férfi és a nő ugyanolyan lenne, én legalábbis sajnálnám.

A rendezők közt nagyon kevés a nő. Neked meg kellett küzdened azzal az előítélettel, hogy a rendezés férfiaknak való?

Erről nem szabad beszélni, mert ahogy ezt szóba hozza az ember, azt mondják, nem így van. De látom ezt a jelenséget, hogy egy nőnek még mindig sokkal nehezebb a dolgát csinálnia. Mások a módszereink is, hiszen több szálon fut egy nő élete. Szerintem egy női testben mást kell megtanulni, mint egy férfiban.

A Tudós nőket Peer Krisztián költővel dolgoztátok át. A klasszikus darabok, fordítások mai átiratai néha mintha azért születnének, hogy a tőmondatokon szocializálódott embertömegeket megkíméljék az agymunkától. De nálatok nem ez volt a cél.

A színház jelen idejű műfaj. A jelenben élő emberekre és a jelen problémáira próbál reagálni. Tehát amikor ezt Molière megírta, a saját korát képezte le. Ha hozzá is hű akarok lenni, akkor az a dolgom, hogy ezt a szándékot megjelenítsem. Ehhez viszont az szükséges, hogy a jelenkor nyelvét beszéljék a színpadon, és a néző önmagára vagy a szomszédjára ismerhessen benne.

A címet is megváltoztattátok, gondolom, részben azért, hogy ne egy klasszikus Molière-előadásra számítson a néző.

Így van. És elkezdtük törni a fejünket, mi is az alapvető baj a darabban szereplő társasággal. Molière kicsit elbillen a karikatúra felé, ennél én mélyebbre akartam menni. Úgy látom, ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy az általa képviselt életszemlélet vagy életvitel az egyedül üdvözítő út, és ezt mások számára is kötelezővé tenné, akkor az már nem a boldogságot, hanem a boldogtalanságot eredményezi. És szép lassan eljutottunk oda, hogy a szeretet is akkor igazi, ha ragaszkodásmentes. Akkor kiteljesít. Ha viszont ragaszkodsz, akkor önzéssé válik. A ragaszkodás is egyfajta agresszió; a szelídség és a szeretet biztos, hogy nem árt senkinek.

Egy szempontból biztosan megőriztétek a molière-i hagyományokat: A Ragaszkodó}ban zenés táncbetétek vannak.

A hagyomány csak ürügy. Azért is tartom fontosnak ezeket, mert a megírt jellemek elég elnagyoltak. Ezek a dalok felfoghatóak a szerepek belső monológjaiként. Meglepő vagy nem meglepő módon Lovasi András Bandi a hegyről című lemezének szövegei egybeesnek azzal a problémával, amit az előadásban körüljárunk. Nyilván azért, mert hasonló szeletét nézi a világnak ő közel 40 éves férfiként, mint én közel 40 éves nőként. A Bandi a hegyről személyes ihletettségű szólólemez, alanyi költészet. Ennek a korosztálynak az életérzéseiről szól, amiről nekem is beszél a darab. Ezek nélkül a dalok nélkül soha nem jutott volna eszünkbe annyi minden.