Azt is lehetne mondani, hogy Hudi László a magyar alternatív színház nagy öregje. Merthogy a magyar alternatív, kísérleti, progresszív, avantgárd színház (nevezzük, aminek csak akarjuk) már olyan hagyományokkal rendelkezik, hogy „öregjei” is vannak. Persze azért csak olyan hosszú a magyar alternatív, kísérleti, progresszív, avantgárd (nevezzük, aminek csak akarjuk) színház múltja, hogy a negyvenöt éves Hudi László is lehet az „öregje”.

Hudi László már akkor is alternatív színházat csinált (a nyolcvanas évek elején), amikor azt még nem így hívták, sőt nem is hívták sehogy. Az avantgárdok többnyire az amatőr színjátszás erdejében bujkáló partizánok voltak, aki túl akart jutni egy bizonyos szinten, az külföldre ment. Például Nagy József Franciaországba költözött, és lett belőle Josef Nadj. Aztán amikor Nagy József- Josef Nadj társulatot alapított, akkor meghívta oda Hudi Lászlót (már a nyolcvanas évek közepén vagyunk), de belőle nem lett Leslie Hudy, a színlapokon csak az ékezeteket vesztette el (plusz a sorrend, lásd még például Laszlo Rokas, Gyork Szakonyi).

Aztán a kilencvenes évek közepén a Szerb utcai Egyetemi Színpad udvarán (ugye hogy van itt múlt, hiszen már csak távoli emlék ez az intézmény, bár lehetne jelen is) Szőke András és Hudi László teli torokból énekelte hevenyészett angol fordításban, hogy ha egyszer sok pénze lesz, akkor felül a röpülőre. A produkció központi elemét egyébként egy Barkas képezte, mintegy jelképezve a visszatérést Kelet-Európába. Hamarosan társulatalapítás következett, a kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház nemcsak itthon aratott sikereket, hanem Nyugat-Európa fesztiváljain is. Az utóbbi években (ezek már a duplanullás évek) Hudi László a saját magáról elnevezett társulattal dolgozik (rövidítésnek álcázva a nevet), de folytatja ugyanazt a sajátos stílust.

Hudi László olyan technikával hoz létre színházi előadásokat, mint ahogy némely dzsesszzenészek dolgoznak: klasszikus motívumokra készítenek variációkat. Nagyon szabad variációkat sok improvizációval. Hudi széljegyzetekben kommentálta már Jeanne d’Arc és Don Juan legendáját, készített előadást a Rómeó és Júlia, illetve a Cseresznyéskert motívumaiból kiindulva, és feldolgozott már hungarikumokat is (Madách Imre: Az ember tragédiája, Molnár Ferenc: Liliom). Máskor egy vagy több szerző szövegeiből készített kollázs volt az alap: Beckettdalok, A kárhozat kertje. A kollázs amúgy is kulcsszó Hudinál: ha tovább próbálkozunk a stílusdefinícóval, akkor összművészeti kollázsoknak is nevezhetjük ezeket az előadásokat: zene van bőven, táncolnak is, a látvány is szuggesztív. Intenzitásukat tekintve performanszok ezek, de itt nem civil önmagukat adó képzőművészek tombolják ki magukat, a műterem magányát megunva az exhibicionizmusban megmártózva, hanem színészek figurákat hoznak létre, és a figurák között kapcsolat is létrejön.


Utóbbiak közül kerülnek ki ugyanakkor az előadás valódi, a legjobb alternatív hagyományokat idéző színházi pillanatai is. Hjalmar a szereplők fényképeit osztja szét, s a végén civil kétségbeeséssel kérdezi, nem adott-e valakinek véletlenül kettőt, hiszen a Hedvigről készített eltűnt. Aztán amikor lassan világossá válik, hogy ez ugyanúgy „elfelejtődött”, mint a születésnapra ígért sütemény megszerzése, kínjában a visszaszedett fotókból kitépi a szemeket, s az ezekből összeragasztott montázzsal próbálja pótolni az üvöltő hiányt. Vagy az is szép, amikor Pereszlényi Erika (Gina) azt kéri Kövesdi László}tól (Hjalmar), hogy próbálják ki, milyen különbség van egy ölben tartott test súlyában, ha tartja magát az ember, meg ha nem – és amikor elengedi magát, hirtelen egy hullát látunk, akit Hjalmar kétségbeesetten szólongat, s már majdnem összeroskad vele, amikor a színésznő végre megkönyörül rajta, és „feltámad”.