A kezdetben vala az egy megnyitó, de aztán lett belőle három. Három az három, három lett a párom. Három a magyar igazság, de az is megfiallott, s lett belőle öt + kettő. Igen, a kezdetben úgy volt, hogy ötször szakadt meg a film. Nem nem nem. Ezek nem filmszakadások voltak, hanem vágások. Short Cuts. És már ott is volt a színház, megnyílott, átvágták, de nem vágtak át senkit. Tényleg ott volt, meg ott is van, meg lehet nézni. Még. Ott lebeg a szegedi éttermek, kávézók falain. A Színház. A Tánc. Fény képeken. Feketefe héren, feketén-fehéren, színesen. Merészen. Aztán jöttek a festmények, rajzok. Táncoltak, táncolnak, keringőznek a Belvárosi Mozi kerengőjében, s ehhez a kerengőkeringőhöz volt talpalávaló is. Szőke Sza bolcs húzta, s a képek örültek. Megnyíltak ők is, mi is. A fesztivál még nem. Erre a zsina kertjében vártunk. De nem hiába, mert jöttek. Jöttek a hangok, abból a szaksziból. Jött az ifjú pár és a vörös kígyó, és jött a szekrény, és jött a papírgalacsin a szekrénybe. A megnyitó szövegével? És jött a balog, a fogkefével. Megadta a „császárnak, ami a császár”é, Szegednek, ami Szegedé. És jöttek a lufik. Egy, két, há, és elszállt az egész fesztivál. Mi is felszálltunk, és a hétvégéig még itt lebegünk vele. Mindenkinek jó utat.