Fogunk azon még küttyögni, hogy átéltünk-e olyant, amiről a rendező beszél nekünk a színpadról. Nem, nem éltünk át olyat, de nem is kell. Mert a rendező se sose élt át olyat, amit mi átéltünk és én péel még azt sem éltem át, amit az édesanyám átélt, amikor az édesapámat megpillantotta. Ám, lehetséges, hogy el tudom képzelni. Mármint nem én személy szerint, hanem úgy elképzeljük. Hagyatkozunk a fantáziánkra. Vitorlázunk az agyhullámokon. Emléknyomokat hagyunk magunk körül és magunk is nyomokat hagyunk. Ezt teszi a rendező is. Halat ad a férfi kezébe. Vagy baltát az asszonyéba. Odavizelteti a színészt a fa tövébe. Nem egészen azért, mert gyermekkorában maga is szívesen végezte szükségét isten szabad ege alatt. Főhősének baja van a veséjével. Vagy nem bírja tartani. Mindegy is. /Dehogy!/ A halottakat az ágy alá fekteti. A halottak azonban kinéznek a deszkák vagy a sodronyok alól. Érdeklődéssel nézik azokat, akik még élnek. Mert az élők olyan érdekesek! Olyan édesek! Vegyülnek, alakulnak, kiválnak. Nem is lenne velük baj, velük, a halottakkal, ha nem szólnának minduntalan az élőkből. Ha nem használnák a testüket, ha nem látnának a szemükkel, ha nem beszélnének a nyelvükön. De a halottakat is meg kell érteni. Hát, kihez beszéljenek? A másikhoz, aki végtelen sorokban fekszik a föld alatt a Föld minden egyes pontján, végtelen sorokban, letakarva a földdel, a Föld alatt vannak vagy napfény, igen a Napfényből is ők zuhognak, a sóból, a vízből, a tengerből, az üvegből, a szögből, a kőből, a fóliából, a gombakonzervből, mert az nem úgy van ám, hogy a konzerveket nem az ízesebb halottakból készítik, de nem ám! A rendezőről beszéltem volna. Tudom, még egy pisis is végig tudja mondani, mit látott a színpadon, milyen volt a világítás és a zene. A kellékek, a színészek, a szöveg, hogy jó volt-e az irodalmi alapanyag, jó munkát végzett- e a dramaturg, a helyére került-e minden, az utolsó pillanatban? Ezt a hülye is el tudja mondani. Ott van a rákfene, amikor tovább szeretnénk lépni. Egy lépéssel többet szeretnénk. Nem azt, ami van, hanem azt, ami nincs. A rendező színpadán minden van. Azzal nincs baj. Dráma, igaz, nos, dráma az nincsen. Nincsen konfliktus sem, az is igaz, rá tudok mutatni ezekre a hiányosságokra, és ez lehet a mi hibánk. A koré, mely nem bővelkedik drámában, konfliktusban. Hanem? Hanem, miben bővelkedik korunk? Elsősorban a minket megszállva tartó, tébolyodott halottakban bővelkedik korunk. Amíg nem engedjük el az ő rothadó kezeiket, addig értsük meg, hogy a rendező sem tehet mást. Nem, azaz, igen! Elfogultság, partneri viszony, bizonyos érdekek. Talán ízlés dolga is. Talán jellem dolga. Igen, vitatkoztunk már, hogy valóban, kedv kell-e hozzá? De, ezt, igazából Samuelnek sem hittem el. Kedv? Ezt nem gondolhatja komolyan! Hurcolni őket! Élőt és élettelent. Végig. Végeig. Végtelenig! Ezenekurvaföldön!