Magdalena Miteva életteli, hangos és nagyon fontosnak tartja, amit csinál: bábelőadásokat rendez és a világ nagy kérdéseiről gondolkodik. Az előbbi miatt érkezett Szegedre: a Theatre Nobodies az 1.67 méter című produkciót játszotta.

Hány centi vagy?
167.

Szóval ez egy személyes történet?
Nagyon személyes, de mindenki hiheti úgy, hogy róla szól: hiszen mindenkinek van apja, anyja, jár iskolába, felnő, szerelmes lesz.

És végül szomorú véget ér.
Mint az élet. Ami azért az elejétől a végéig gyönyörű. A szépség, a csúnyaság, a fájdalom, a bukás, a sors… mind gyönyörű. Az élet gyönyörű. Még akkor is, ha az ember nem dönt semmiről… egy kissé magasabb szinten nézve. Azt hinnéd, rajtad múlik, pedig nem. De attól még nagyon szép. És nem mindenki látja szomorúnak az előadásunk végét. Szerintem például a végén, amikor jön a férfi, és elvágja a köteleket, amikkel a lány (épp mint gyerekkorában a mesében) a fához van kötve, akkor a lelke benne marad a fatörzsben. És jön a szerelem tavasza, aztán a nyár, aztán az ősz és a tél. De sokan nem veszik észre, hogy ez bánat. Volt, aki valamiért úgy értette, hogy terhes a lány, kezdődik elölről az egész. Másnak happy end volt. Belefér. Lényeg, hogy megérintsen. Nem vagyunk zsenik, ki az, de azért ennyit, remélem, el tudunk érni.

A két bábos egy szövőszék mögött: a főszereplő minden egyes életszakasza új szál a készülő anyagban.
Ők ketten a sorsot játsszák, a többiek mind bábok. Szó szerint. Azért vannak ketten, mert a sors egyik fele érzelmesebb, a másik szigorúbb, ő az idősebb, tudja, hogy mindennek meg kell történni. A szőnyegnek el kell készülnie. Aminek mi persze a hátsó oldalát látjuk: a szövőszéken csak az anyag fonákja látszik. Az sosem tökéletes: kiállnak belőle a fonalak, össze-visszának tűnnek a minták. Csak azok látják teljes szépségében, akik szövik, ők tudják, mi készül: mi sosem. De inkább hagyjuk, mindenkire rá van bízva, mit lát.

Ezek a gyerekkori emlékeid?
Minden saját: a végén megjelenő szerető a pasim fotóiból van kivágva. Tíz éve része az életemnek, ő készíti a zenéinket, szerintem zseni. A zene a legjobb az előadásainkban.

A két színésznőd élete is benne van az előadásban?
Csak áttételesen. Az én álmaimból, fantáziámból lettek a képek, ezekből dobtuk el a felesleget, és tartottuk meg, amit most láttál. De az övék is lehetnének; és mert ők nagyon nyitottak, nekik is személyessé váltak. A próbák során nagyon sokat beszélgetünk, most is három hónapon át megállás nélkül, éjjel-nappal dolgoztunk, zárt világban.

Régóta dolgoztok együtt?
Együtt jártunk a bábfőiskolára, mind bábszínésznek tanultunk. De a közös munkában sok volt a megszakítás. Ez biztos a karma: ha egy lány dolgozni kezd velem, rögtön teherbe esik. Úgyhogy mindig van, aki elmegy, más meg visszajön. Amikor 2000-ben végeztem, velük kezdtem ezt a társulatot. Ezen kívül még két előadásunk van. A Tup-tup-ban két szív a főszereplő, egy kék meg egy rózsaszín. A hajszálereiket nyújtogatják egymás felé, de valami mindig közbejön, nem érik el egymást. Végül összeugranak, fel akarják falni a másikat. És akkor összeforrnak egy furcsa, torz szívvé. Ez a szerelem. A másiknak Hat milliárd rész a címe, és puzzle-ból van. Abban is istenek játszanak emberekkel, akik nem találják a nekik kiszabott helyet, nem elégedettek semmivel.

Minden előadásra új technikád van. Mi a közös bennük?
A szépség. A szépség fogja megóvni a világot. Most egy gyerekelőadásra készülünk, ott is a varázslat és a szépség a lényeg. Nem szabad önzőnek lenni. Ha megértjük, hogy senkik vagyunk, akkor nem lesz a világ ilyen csúf meg fájdalmas. Természet! Világ! Szépek, nem? A dolgok nincsenek elvégezve… bár meg vannak írva előre.

A báb nélküli színház nem érdekel?
Imádom a bábszínházat. Szerintem sokkal érdekesebb, amikor közvetítőn keresztül jönnek elő az érzések. A fantáziának is így marad több tér, márpedig ez a lényeg. A szavak úgysem segítenek.

Terveid?
Ezzel a társulattal szeretnék előadásokat csinálni. Jó lenne évente egy produkciót tető alá hozni, ha nem adnak elég pénzt, akkor kétévenként. A lényeg, hogy ne kelljen megalkudni. A házunkban, a padláson van a próbahelyiségünk, ott dolgozunk, nagyjából ez a függetlenségünk biztosítéka. Aztán ott játszunk, ahova hívnak. Inkább külföldön. A Szófiai Központi Bábszínház nagyon régimódi intézmény, szigorú hierarchiával, unalmas bábokkal. Nincs nekem energiám arra, hogy olyan emberekkel küzdjek, akik egész életüket bábozással töltötték, és most ők a főnökök. Csinálják, amit akarnak, nem akarom meggyőzni őket az igazamról. Inkább éjszakai klubokban lépünk fel. Szófiában van három underground klub. Ott legalább igazi emberekkel találkozunk, nemcsak más művészekkel.