A compagnie drift társulatának három tagja tudományos kísérletet végez a színpadon. Azt vizsgálják, énekel- e titokban a paradicsom, lakik-e zene egy női térdkalácsban, és mit súg egy pohár víz. Sok zaj, zörej, elektronikus zene, ének, mókás gépek és váratlan táncok késztették hosszú tapsra a Régi Hungáriában összegyűlt közönséget. Miközben az előadás rendezőjével, Peter Schellinggel beszélgettem, a háttérben társulatának tagjai ketyeréiket hangolták. A beszélgetés alá tehát kéretik izgalmas elektronikus hangkulisszát képzelni.

Sikeretek volt.
Mi is jól szórakoztunk, miközben próbáltuk az előadást. Akkor ment a legjobban a munka, amikor nem csináltunk semmit: csak beszélgettünk, röhögcséltünk, álmodoztunk, és gátlás nélkül kimondtuk az ötleteinket. Ez más színházban is előfordul, csak ott abbahagyják, hogy mehessenek dolgozni. Pedig itt kéne kezdeni.

Komolytalan színház vagytok?
Szeretünk nevetni, de komoly emberek vagyunk. Mint minden emberre, ránk is sok, nem kért terhet helyez a világ. Nevetünk, de nem vagyunk felszínesek: ettől olyan a színházunk, amilyen. Játszunk, rögtönzünk. Nekem abban van a tehetségem, hogy próba közben a kis dolgokban meglátom, mivé fejlődhetnek. Ezekhez keresünk formát, olyat, ami tetszik, amit minőséginek gondolunk. Kelet- Európában sötétebben látják a világot, mint Nyugaton. Mindig otthon is érezzük magunkat itt, Lengyelországban vagy Csehországban. Mert az abszurd, értelmetlen világra válaszul az itteni emberekben kialakult a fekete humor. Mi a tejjel-mézzel folyó Svájcban élünk, humoros előadást készítünk, de az arról szól, hogy másképp gondolkodunk.

És hogy dolgoztok?
Ez az előadás úgy kezdődött, hogy rájöttem, a táncosaim egy csomó másban is tehetségesek. Egyikük nagyon jól rajzol, képregényeket készít meg animációs filmeket. Mind jó zenészek, hangszeren játszanak, szépen énekelnek, pazarlás lenne, ha ezeket a képességeiket hagynám parlagon heverni. Korábban a színpadon sosem zenéltünk, most pedig minden zene ott, helyben születik. Két színész mellett van egy-egy minidisc-lejátszó, onnan jönnek az alapok, a többit ők hárman csinálják ezekkel a low-tech cuccokkal. A történet nem túl fontos, csak ürügy, hogy felelőtlenül feldobhassunk magunknak labdákat. A helyszín egy laboratórium, ott pedig bármi megeshet. A próbálkozás szabadságát adtuk ezzel magunknak.

Én meg már éppen kezdtem értelmezni a labort.
Hát, ez a legjobb, ami történhet az emberrel! Egy pillanatnyi ötlet nyomán létrehoz valamit, és amikor visszanéz, több mélységet talál, mint gondolta. Azért mi is hamar észrevettük, milyen lehetőségek vannak abban, ahogy az emberek a környezetükkel küzdenek.

A figurák is nagyon pontosan körülírható, különböző jellemek.
Ez volt a cél. Arra próbáltam rávenni a társaimat, hogy ne színészkedjenek, csak csináljanak dolgokat. Ebből sokkal többet kaphatunk vissza, mint amikor egy színész a saját művészetét akarja előadni. Most a technikusunk az egyik színész. Sose akart színpadra lépni, a próbákon sokáig nem is vette észre, hogy játszik, és mire rájött, már túl késő volt. Azt hitte, ő csak a technikus, aki a színpadon végezi a feladatait. Átvertem. Nagyon sokat tanultam ebből a helyzetből. Mert ő tényleg csak dolgozott, nem akart színészkedni. Ez volna mindig jó! Nem foglalkozni a figurával, jellemmel, csak elvégezni a feladatot: innen oda menni, leülni, felállni, megfogni valamit. Aztán a legvégén a felesleges részletek lesmirglizhetők, előjönnek a másodlagos jelentések, felhangok.

A tánc azért nem lehet ennyire egyszerű.
Úgy érzem, mi nem koreográfiára táncolunk… vagy hát… nehéz kérdés. Miért táncolunk egyáltalán? Néha csak tiszta mozdulat, néha egy lelkiállapot érzékelhetővé tétele, a nem megmagyarázható, ösztönös dolgok vizualizációja a táncunk.

Általában te is táncolsz.
Most én vagyok a technikus. Ha ő végzi az én munkámat, akkor én is az övét. Nagyon élveztem, hogy nem vagyok a színpadon rendezés közben. Újfajta érzés. De még újabb, hogy a zenélés áll az előadás központjában, az irányítja a mozdulatainkat is. A lényeg most a zene.