Elvonási tüneteket okozna, ha egyszer nélkülözni kéne a THEALTERről Baráth Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész plakátjait. Ha utazási iroda lennék, mindent elkövetnék, hogy hanyagolja egy kicsit a színházat, mert olyan utazásra, a mindennapokból kiszakadásra, máshollevésre csábító, új ajtókat nyitó plakátot, mint tőle, ugyan ki mástól kérhetnék?

A kezdettől, 1991-től tervezi a THEALTER plakátjait?
Két év kivételével. Magam sem tudom, hol maradt ki ez a két év, mert úgy érzem, kezdettől fogva velük vagyok. Nagyon szerencsés találkozás volt. Mindig is volt közöm a színházhoz. Színházplakáttervezőnek véltem magam. Itt, Magyarország azonban rádöbbentem, nem lehet csak ezzel foglalkozni. Újvidékről jöttem át, 20 évig voltam az Újvidéki Színház plakáttervezője, és meghívásokra, más színházaknak is dolgoztam. Ott jobban tisztelik a művészplakátot. És ma is elképzelhetetlen, még ebben, a miénknél összehasonlíthatatlanul rosszabb anyagi helyzetben is, hogy egy valamire való színháznak ne legyen művészplakátja. Vannak még országok, ahol jobban megbecsülik a plakátot és a szerzőjét. De a MASZKkal való találkozásom nem nevezhető tipikusan magyar kapcsolatnak, öröm velük dolgozni, és az általuk képviselt arculat, szellemiség az, ami annyira szerencsésen kifejezhető plakátban is.

Ha egy konkrét előadáshoz tervez plakátot, nyilván más a feladata, mint amikor színházi találkozóról van szó. Ez utóbbi esetben mi lehet a kiindulópont?
Attraktív vizuális meglepetést próbálok csinálni – a találkozó szellemében. Nem illusztrálok, hanem a magam sajátos módján alkotok egy mai attraktív plakátot, ami magában hordozza a alternatív színház szellemiségét. Vagyis abban a szellemben próbálok dolgozni, amilyen szellemben történik a találkozó. Független, szabad alkotást igyekszem létrehozni, úgy, hogy közben persze – egyetlen kötöttségként – rábiggyesztem a fesztivál kötelező információit. Ezért a sorozatért a szakma is díjazott. 2003-ban, kimondottan a THEALTER plakátokért megkaptam a Magyar Grafikai Stúdiók Egyesületének díját, az Arany Rajzszöget. Amit sikerült a – most már – 13 plakáttal kiépíteni, azért nemzetközi szinten is sok elismerést kaptam. De hát egy jó plakáthoz két dolog kell: jó megrendelő és jó tervező.

Miért ezt a kifejezési formát érzi a sajátjának?
A plakáttervezés kezdettől fogva érdekelt, csak plakátos voltam. Csakis ezt tartottam saját műfajomnak, és mindig úgy gondoltam, hogy komoly eredményeket egy műfajjal foglalkozva lehet elérni a szakmában. A plakát autonóm kifejezési forma, mindenhol a világban, bár talán itt nálunk mellékesen kezelik. Mindenki tud, vagy legalábbis azt hiszi, hogy tud plakáttal foglalkozni, ezért a sok rossz plakát. Pedig a jó plakát nem illusztrál, hanem informál, értelmez, és kultúrát terjeszt. A grafikus a plakáttal a plakát nyelvére értelmezi az eseményt, érezhetővé teszi az időt, a színt, a kort, mindazt, amiért létezik maga a plakát. Informál a világról és arról a pontról, ahol a szerző áll, amikor alkot. Erről ad dokumentumot. Az is a plakát és a tervező feladata, hogy kommunikáljon a közönséggel. Sok lépéssel a nézők igényei előtt kell járnia, de mégis meg kell szólítani, el kell érni őket. harminc éve foglalkozom plakáttal, de a tervezés számomra a mai napig változatlanul alkotói tevékenység. Éppúgy megizzadok egy plakát tervezésénél harminc év után, mint a kezdet kezdetén. Plakáttervezéssel véleményt mondani a világról illuzórikus dolog. Összehasonlítva más képzőművészetekkel: a plakáttervezőnek megfelelő szellemi körre, háttérre van szüksége, színházra, baráti körre, hogy el legyen fogadva. Olyanokra, akik támogatják, akik be tudják fogadni, ami új, ami másképp fogalmazott. A kőszínházak ugyanúgy, ahogy az alternatív színházak, anyagi gondokkal küzdenek, a plakát az első, amiről lemondanak. Véleményem szerint a színháznak az is feladata, hogy minél több műfajt bevonjon az alkotásba. Tehát az nem pusztán szerencsés, ha a képzőművész és a képzőművészet jelen tud lenni, és mai impulzusokkal tud reagálni a mai alkotásokra – ez kötelesség.