Cengiz Özek Árnyszínház (Törökország): A Csudafa (Karagöz játék) Július 19. kedd, 16.30 Kövér Béla Bábszínház

A másik oldal – az alternatív-szkeptikus szerző szemszöge – ugyanolyan szabad, másnak lenni akaró, mint amilyen a másik, amelyik természetéből adódóan más, tehát önmagát e jelző csapásvonalán értelmezi. Alternatív. Mármint a másik oldal. Nem, amelyik szemszögéből írok. Ugorjunk.
Jobban oda kellene figyelni a jelzőkre – hagyományos, kísérletező, kötött, szabad –, ha már általuk bocsátkozunk önmeghatározásba, mert újra és újra kiderül: nincs tisztán fekete-fehér. Ezért talán a legszimpatikusabb, ami adott 21. századi körülmények között a színház bármely műfajával történni tud, az a hagyományőrző kísérletezés. Cengiz Özek Árnyszínháza ezt valósítja meg. Klasszikus, hiszen a Csudafa 18.-19. századi Karagöz (mely török árnyfigurát jelent) sámántörténetet mesél el. Egyúttal előadásmódja modern, a legszárnyalóbb kreativitásról árulkodik, melyben bábok társául árnyak szegődnek. Ami igazán megfogja a másik oldal közönségét is – tudják, a nem-más oldalét –, az az előadás, s nagy részben a művész szerénysége. Itt ugyanis nincs l’art pour l’art vicces-tragikus zavaros szövegkönyv. (S ráadásul mégis van, amennyiben kukkot sem értünk törökül.) Nincs öncélúan jópofa, dizájn-centerbe való eszköztár. Van ellenben örökérvényű monda(nivaló) és különös, mesébe illő figurák.
A működő bábjáték receptjén nem sokat változtat a fejlődő technika, vagy a művész formabontó szándéka. High-tech alakokkal is ugyanazt a csihi-puhi, burleszk humort látnánk, mint Özek sámánkaraktereivel, ez az ugyanis, amivel a műfaj fő közönségét megnyerte: a gyerekeket. Ők a legszigorúbbak a művészet terén. Esetükben értelmezhetetlenné válik a „kő” gyereknyelv az „alternatív” gyereknyelvvel szemben, csak a színházi jelzőknél maradva. Nyelvük őstermészetéből adódóan alternatív a fölnőttekéhez képest. Ezért olyan testreszabott számukra a mesevilág. Az alternatív mese tautológia. A mese az alternativitás egyik legkifejezőbb eszköze. A nyitott (szabad, alternatív, formabontó stb.) fölnőtt pedig újra megtanulja érteni e nyelvet, és megtörténik a csoda, a katarzis újító csiribirik nélkül. Pontosan ez történt kedd délután a Kövér Béla Bábszínházban.
Egy török két erős karja, és hangszálai, egy ősi monda és kreatív mesemondás elegendő volt, hogy csöpp, magyar gyerkőcök végigmulassák – szüleikkel együtt – a 45 perces előadást. A bábok tehát püfölik egymást, hasukat fogva röhögnek, kiterülnek, táncolnak – megelevenednek a paravánon. Az árny, mely szintén szereplővé válik, deus-ex-machinaként avatkozik a történésbe, maga a felső erő. Szó szerint is fentről érkezik – a mester kezének különféle alakjában, és hát persze áttételesen is: Allah maga. Megjelenése saját dallam motívum motívummal jár együtt, ő viszi előbbre a történetet. Olyannyira vizuális a látvány és karakterisztikusak a hangok, vagyis annyira metakommunikatív az előadás, hogy voltaképpen nem zavaró, hogy a konkrét jelentést sok esetben nem értjük. Magunknak kell kiegészítenünk a történetet, ami a gyerekek számára – a szó legszorosabb értelmében – gyerekjáték. Csak az első sorokból – számunkra váratlanul – felcsendülő nevetés jelzi: a művész hazájából is érkeztek vendégek...
Felhőtlen mulatság, elgondolkodtató történet; elénk bábozott kultúrtörténeti csemege. Bele se merek gondolni abba, ha ne adj’ Allah (mindent) értek törökül. De akkor meg nem lett volna annyira felemelően más.