Mindenféle előképzés után 20 évesen felvételiztem a szófiai Színiakadémiára, fel is vettek, de fél év múlva otthagytam az egészet. Engem akkoriban már kezdett az izgatni, ami most is, őket viszont a test egyáltalán nem foglalkoztatta. A legtöbb tanárom mást gondolt a színházról, mint én, nem akartam négy évet elfecsérelni. Inkább a saját munkáimmal foglalkoztam, haladtam a fizikai alapú színház irányába. Azóta is egyszerre dolgozom és tanulok: koreografálok másoknak, zenét szerzek, táncolok. Közben butoh-t tanultam Franciaországban, más stílusokat Bécsben, Berlinben: mindig megtalálom, ami érdekel. Operaéneklést is tanultam, mert az előadásaimban sokat használom a hangomat. Nincs határozott stílusom, talán a butoh az, ami a leginkább felismerhető a mozgásomban. A segítségével értettem meg, a testem él; figyelnem kell, mi történik vele, hogy ne én irányítsam, hanem hagyjam, hogy ő irányítsa magát.
Ez az első szólóelőadásom. Szükségem volt erre a tapasztalatra, tanulni akartam belőle. Egyedül csupa olyan lehetőség és nehézség merül fel, ami egy társulatban sosem. A visszajelzés nem hiányzott, magamban dolgoztam, az eredményt csak a premier előtti napokban mutattam meg néhány barátomnak, amikor már mindegy volt. Így mélyebbre tudtam merülni magamban: így kevesebb a kompromisszum, több az őszinteség. A közös munkában elkerülhetetlen a kedveskedés, az udvariaskodás, egyedül viszont nagyon messzire el lehet jutni. Aki élesíteni akarja az érzékeit, annak muszáj őszintének lennie magával, kényszerítenie kell magát, hogy ismeretlen vidékeket keressen. Jó ez, ha partnerekkel is sikerül, de arra emberi kapcsolatok mehetnek rá. A teremtő folyamat szempontjából a magány nagy érték, és nagyon tisztelem azokat, akik egyedül dolgoznak. Én viszont nem akarok. Most elértem, amit másképp nem sikerült volna, de szeretnék még partnerekkel is próbálni.
Sokat tanultam ebből az előadásból. Nem tudom pontosan elmondani, mit; a testemben van, nekem az a hangszerem. Annyi biztos, magabiztosabb lettem a színpadon. Az is nagy öröm, ha átlépsz a félelmeiden meg a gátlásaidon. Az ember fél attól, hogy nézik, de meg kell küzdenie vele: a félelem energiává változhat, segíthet a játékban. Ha valaki majdnem meztelen a színpadon, kiadja magát… ha termékké változtatja magát, amit fogyasztanak, ahhoz ez kell.
Amikor elkezdtem a Lili Handelt, nem tudtam, mi lesz a vége. Volt egy alapkoncepcióm, eldöntöttem, hogy a test lesz a témám, a test eszméje Azt a kérdést akartam körüljárni, hogy mi történhet egy testtel; létezik-e a test, ami termék, amit fogyasztásra szántak, akár esztétikai, akár gyakorlati értelemben. A test felhasználása, elhasználása vált a központi kérdésemmé, ez volt a kiindulópont. Írtam néhány szöveget, zenét, de másokét is használom. Nem tudom, mi lett a vége. Nincs is vége, folyton változik, rögtönzök, kihagyok, új részletek kerülnek bele. A nézőkön múlik meg rajtam múlik.
Egy hónapig próbáltam, aztán egy 15 perces változatot bemutattam Stockholmban. Otthon tovább dolgoztam, így lett 50 perces az előadás: novemberben játszottam először Szófiában, azóta körülbelül harmincszor adtam elő. Többnyire fiatalok nézik, de egyszer csupa ötven-hatvanéves nézőm volt: élvezték, talán jobban is, mint a fiatalok. Egy másik alkalommal csak heten ültek a nézőtéren: az volt az egyik legjobb előadás; személyesebb lett, mert nem a tömegre, hanem az egyénekre koncentrálhattam.
A következő produkciómat az Egyetemi Színházzal készítem. Kéthónapos tréning után háromhónapos próba kezdődik húsz emberrel. Perforatórium a darab címe; én írtam. Enzimekről fog szólni, a szöveg komoly tudományos műveken alapul. Ha az ember viszonyokat, reakciókat akar a színpadra, nagyon gazdag anyag, a szöveg meg szinte költészet: a legtöbb szó nagyon szépen hangzik, de nem érteni, mit jelent. Kórusokat írok enzimeknek, fehérjéknek, efféléknek.
Végül is a testemet használom folyton, meg kell jobban ismernem.