Több mint egy évtizede viszem magammal a THEALTERt. Először a szememben és fülemben, később már csak a szívemben kaptak helyet a sokszor a túlélésért küzdő fesztivál előadásai-képei. Furcsa viszonyunknak azonban nem vagyunk okai, csak elszenvedői. Sem ő, sem én nem tehetünk arról, hogy eltávolodtunk egymástól. Az első időkben nagy szerelem volt. Úgy lubickoltam benne, ahogyan hal a vízben. Rohantam egyik előadásról a másikra, nehogy lemaradjak valamiről, nehogy nélkülem történjen meg a színpadon a varázslat. A szabadság érzetét adta nekem. Köszönhetek neki ezen kívül is sokat. Megnyitotta előttem a Vám téri malmot – Lajkó Félix szívetfacsaró hegedűjátékát ma is fel tudom idézni –; a tiszai uszályon ausztrál hangszerek búgtak, közben néztük egy kiállítás áttetsző-valótlan képeit; otthonommá vált a Régi Zsinagóga, a zsini, ahol a számtalan látott és hallott, beszívott, megrágott és kiköpött előadáson túl a legszebb élményem mégis az volt, amikor egyedül ülhettem a félhomályban, a porszagú falak között. És megnyitotta nekem a Kasst, ahol tévésként már botladoztam a gerendák között, félve attól, hogy egy emeletnyit zuhanunk az operatőrrel együtt, kitárta a szálló ajtaját előttem, és lehettem az, aki voltam: áhitatos néző az önmagában is hihetetlenül szép díszletek között. S köszönhetem azt is, hogy ahányszor kimegyek az állomásra – várni, búcsúztatni, utazni, vagy vonatimádó fiammal felkéredzkedni az ő kedvéért egy mozdonyra –, mindig látom Brassói pályaudvarrá átlényegülni az állomás megkopott épületét, várom, hogy felsírjon a hegedű, és táncra perdüljenek a mezőségi szoknyás lányok, hogy felkapcsoljanak egy reflektort, és a padról felállva útnak induljon egy feketébe öltözött házaspár. Évekig más időszámításban éltem. Létezett a THEALTER előtt, a THEALTER alatt és a THEALTER után. Mindig a háttérből szemléltem a dolgokat, akkor is a zsini falánál álltam, amikor az egyik megnyitó idején egyre nagyobb cseppekben hullott a fák levelei között az eső a zsinagóga kertjére. És az emberek, ahelyett, hogy esernyőért futottak volna, az ég felé emelték az arcukat, és táncolni kezdtek. Lehettem az Ex-stasis munkatársa, és ez lehetőséget adott arra, hogy más szemmel – az optikán át – lássam a fesztivált. Hogy hajnalban, még néhány óra alvás és a munkakezdés előtt, végignézzem az aznapi fotótermést, abban a biztos tudatban: sikerült magamnak megteremteni valami nem mulandót, valami örökké tartót. Pillanatokat a megapixelek világában, amelyeket csak én értek majd, ha évtizedek múlva a cd-lemezről előhívom őket. Neveket nem tudok. Láttam sok arcot, cseréltünk szavakat emberekkel, felírtam és elhagytam számokat, ahogyan felírták és elhagyták az enyémet. Ez volt a szerelem időszaka. Aztán jött a válás. Amikor már más volt a fontos. A nyarakat a gyerekek jobban kitöltötték, mint sem belefért volna az egész THEALTER. Bár sosem felejtem el: Juronicsék a zsiniben táncoltak, másfél éves lányom pedig mozdulatlanul ülte végig a kétszer ötven perces előadást. Áhitattal. Ahogyan azt kell. Fogtam a kicsi kezét, s hosszú órákra megvalósult az az egység, amire minden színházcsináló és színházlátogató vágyik: egyek voltunk: az előadás meg én. Mégis váltunk: ő, a THEALTER, és én elhidegültünk egymástól. Nem mondom, hogy nem szerettük már egymást, de valahogyan átírta egymás iránti rajongásunkat az idő szövevénye.
Aztán jött egy szünet, a tavalyi év. Nem hívott, nem keresett, és én sem hívtam, nem is kerestem. A viszony azonban nem vált iszonnyá, inkább plátóivá lényegült.
Nagyon szeretem őt.
Megmagyarázhatatlan, megindokolhatatlan, feltétlen szeretettel. Úgy, ahogyan egy anya kíséri végig az életén gyer mekét. Úgy, ahogyan egy nő a régi szerelmére gondol.
Még ha már el is vált tőlem, a legjobbakat kívánom csak neki. Hosszú, boldog életet, sikert, és olyan szeretőket, amilyen én voltam.