Ez volt a 15. THEALTER. Véletlenszerűen és irányítottan megkérdeztünk néhány tipikus fesztiválozót, melyik volt számára az elmúlt 15 év legszebb, de legalább legemlékezetesebb nyári színházi pillanata.

BALOG JÓZSI:
„Amikor ránk hajnalodott a zsinagógában Urbán Andrásék Woyczekjét nézve.” És úgy folytatja, mintha könyvből olvasná. „Kint hajnalodott. Bent mély és nyomorult, sűrű éjszaka; remény nélküli jajongás töltötte be a teret. Együtt a kettő volt érvényes. Addig jó, míg a színház tud okozni ilyen természeti élményt…”

BODON GYÖRGYI:
„Nem volt, nincs, és nem lesz.” És miközben mondja, úgy vigyorog, hogy abból mindenki érti: hazudik. Vagy viccel.

A NÉNI, AKI A ZSINAGÓGA UDVARÁRA NÉZŐ ABLAKBA KÖNYÖKÖLVE ÉVEK ÓTA FIGYEL MINKET, RÉGÓTA ÉRDEKELT; MOST VÉGRE BEKOPOGTATTAM HOZZÁ.
„Én, kedvesem, nagyon sok mindent látok innen. Olyat is, amit maga el se hinne. Nekem mindegy, mit csinálnak, örülök, hogy van itt egy kis zsivaj meg élet. De tízkor nem hagyhatnák abba?”

k. (KÉRTE INKOGNIT.JA MEGŐRZÉSÉT):
A kérdés: az elmúlt 15 év legemlékezetesebb fesztiválpillanata. Számomra. Azt hiszem, nem tudom megoldani. A válasz ugyanis már azelőtt megvolt – úgy egy nappal – mielőtt megkaptam a kérdést. Lehet, hogy a kérdésre várt a válasz. Vagyis a kép. Ami egyszer csak felmerült. Vagy inkább már csak derengett… A képen én vagyok (bocsánat, de egyedül…: P), egy előadáshoz kölcsönkért (jobban mondva az utcán felszedett) kék színű, nemifa, platós-ponyvás teherautó tetején (előző éjjel a Dugó téren állt, rajta három kád, teli vízzel), visszaszállítás (tehát: menet!) közben, valószínűleg a Jósika utcában, vagy talán a Bolyaiban, kora délelőtt. Erősen kellett kapaszkodnom, egyrészt mert ingatag nyitott platón (tulképpen színpadon, ugye), másrészt mert tetemes ellenszéllel, de cserébe szinte súrolták az arcom a felettem összehajló faágak. Áttetsző fény, zavartalan, de nem tikkasztó napsütés, ebben a magasságban egy ember sem. Viszonylag rövid ideig tartó út volt. És nagyon kellett vigyorogni. Benne, akkor nem tűnt giccsesnek. És pszichológiai esettanulmány alapanyagának sem… Ja, épp negyedszázados voltam. Hogy melyik ez az év, és mi minden – nagyon fontos!!! – dolog történt még azon a fesztiválon, a terjedelmi korlátok máris többszörös túlhaladása miatt (most) nem derül ki…pedig… Ja, például az Ágacska a Dugó téri udvarban…és Alkmén…é

KOCKÁS INGES, POCAKOS FÉRFI A KÁRÁSZ UTCÁN:
„Amikor a Haumann Péter meg még néhányan énekeltek csupa olyan dalt, amit még én is ismertem. Az nem magukhoz tartozott? Akkor semmi.”

KLAPCSIK LÁSZLÓ (THEATER TETRAPILOKTOMIE):
’95 nyara volt. Még igazi nyár. A tücskök ciripeltek és a Guttenberg utca fái szórták virágaikat. A Derevo még új volt, és lehetett még Anton Adassinskivel a Tiszavirágban éjszakázni. A történet még átkozott volt. A szerelem új volt, a csókok újak voltak, kicsit idegenek, de hát milyenek is lettek volna, Németországból jöttek. Hát, igen. Ezen a fesztiválon ismertem meg a feleségemet.