– Szerinted minek köszönhető ismertségetek és elismertségetek?
– Igazából nem tudom. Nem is tudtam, hogy van nekünk olyan. De remélem, annak köszönhetjük az elismertséget, hogy az a fajta színház, amit mi csinálunk, tetszik az embereknek. Az ismertséget pedig gondolom, annak, hogy lassan-lassan mindenfelé eljut a társulat híre, és egyre többen látják az előadásainkat. Egyre többen tudják, hogy az Urbán András Társulata név azokat a produkciókat jelzi, amelyek nem egy kőszínházon belül születnek meg, hanem az én úgynevezett független produkcióim. De hogy minek köszönhető a popularitás, azt nem tudom. Ez úgyis relatív.
– Alternatív színháznak tartod azt, amit csinálsz? Egyáltalán létezik ilyen megkülönböztetés, hogy alternatív színház és hagyományos színház, vagy ezt a jelzőt csak a kritikusok húzzák rá egy-egy társulatra vagy előadásra?

– Gondolom, hogy nem a kritikusok, hanem mi magunk húzzuk rá az előadásokra ezeket a terminusokat. Én többnyire azt mondom, hogy színház létezik. Néha nevetséges is így kategorizálni az előadásokat, de többnyire ez egyfajta útmutató, amivel az ember az érthetőség kedvéért jelzi azt, hogy milyen típusú produkcióról van szó. Szerintem a mi munkáinkat lassan tévesen nevezik alternatívnak vagy kísérletinek, legalábbis abban az értelemben, amennyiben ez valamiféle marginális dolgot jelent. Modern művészetről van szó, és mondhatnám, hogy ez ugyanúgy egy mainstream dolog is. Amivel én alapvetően foglalkozom a színházban, az olyan irányokba halad, olyan dolgokat érint meg, bont ki, amelyek tényleg nem tartoznak a klasszikus értelemben vett színházi előadások miliőibe. Így ez nem csak szervezetileg és működésileg alternatív színház, hanem tartalmilag is. Végülis az ember nem különböző fogalmakat valósít meg, vagy különböző elvárásoknak felel meg, hanem valahogyan dolgozik, a maga saját, autentikus és specifikus módján, és ez nyilván valahova sorolható.
– Mit jelent a színház, a színházművészet, illetve általában a művészet neked személy szerint?
– A színház szerintem ugyanolyan művészet, mint a többi, annak ellenére, hogy erről többnyire elfeledkezünk vagy nem foglalkozunk vele. A színháznak ugyanúgy megvannak a maga feladatai, kihívásai, mint bármelyik másik médiumnak a művészeten belül. Azt gondolom, hogy ez egy út, ami járható, és amin járni is kell. Persze vannak komolytalan dolgok, olyanok, amelyek egészen más célokat szolgálnak, és én sem a nagybetűs értelemben használom a művészetet. Szerintem a színházművészet ugyanolyan alkotási folyamat, mint a többi, amelyet ugyanolyan alkotók végeznek, amilyenek más művészeti ágakat. Persze, ez alatt most csak a hozzáállásra gondolok.
– Tudsz még néző lenni, vagy rendezőként nézel minden darabot?
– Éppen amiatt, hogy rendező vagyok, sokkal nehezebben tudok megnézni egy-egy darabot, megesik, hogy egyáltalán nem. Mindig élvezem azokat a pillanatokat, amikor bele tudok feledkezni egy színházi előadásba. Nagyon összetett dolog így figyelni egy előadást. Csodálattal nézem azokat az embereket, akiknek semmi közük a színházhoz, és színházba járnak, és szeretnek színházba járni, és élvezik azt, amit ott látnak.

– Hogyan jött az az ötleted, hogy Pilinszkyből egy egész előadást csinálj?
– Úgy, hogy Pilinszkynek van egy Urbi et Orbi című darabja. De, ahogy a műsorfüzetben is fel van tüntetve, Pilinszky János azonos című darabját fokozatosan mellőzve készült az előadás. Pilinszky-versek például egyáltalán nincsenek benne, viszont megjelenik egy kevés Heiner Müller-szöveg. Nem szavalóestről van szó, hanem egy teljesen új darabról, ami az Urbi et Orbi kapcsán született meg, abban a próbafolyamatban, amit a színészekkel, Béres Mártival, Erdély Andreával, Mészáros Árpáddal és Mikes Imrével együtt vittünk véghez. Ennek az előadásnak a 70-80 százaléka improvizatív jellegű. Igaz, hogy rengeteg szöveg van benne, azonban ezeknek bizonyos pontjai vannak csak meghatározva. Az előadás minden pillanata élő kell, hogy maradjon, és remélem, az is. A végső forma tehát mindig az adott pillanatban születik meg, így az egyes előadások némileg különböznek egymástól.
    Éppen ennek a darabnak a kapcsán jöttem rá: az, hogy én Pilinszkyt a költészetén keresztül mindig valami szentként, sérthetetlenként élem meg, egyfajta gát. Így nem lehet vele dolgozni.

Az egyik színésznő azt mondta a próbák alatt, hogy neki tulajdonképpen Pilinszky költészete soha nem jött be. Ezen én nagyon meglepődtem, mert Pilinszky az embereknek általában be szokott jönni. Ő tehát nem érezte át azokat az érzéseket, amelyeket mondjuk én. Akkor értettem meg, hogy az a generáció, amelyik a Pilinszky-féle költészet-koncepciónak tudatosan ellent tud mondani, engem igenis érdekel. És valahol ebből a kissé lázadó hangvételből született meg az a fajta attitűd, amellyel tényleg szabadon lehetett tovább dolgozni. De azért Pilinszky világának a tisztelete is megmaradt. Az Urbi et Orbi egy olyan fajta színházi teret nyitott meg számomra, ami nem hasonlítható az előző előadásaimhoz, vagy legalábbis ahhoz a hozzáálláshoz, ami azokat jellemzi.