Édes cím. Az előadás, amit takar, kevésbé édes. Koreográfusa, Réti Anna önvallomása szerint a darab egy őszinte kitárulkozás arról, amit ő szavakkal nem tud elég kifejezően elmondani. A fiatal táncosnak ez az első önálló koreográfiája. Ehhez képest több díjat is besöpört már érte. 2005-ben a legjobb szóló elismerését nyerte el a Szóló-Duó Táncfesztiválon, 2006-ban a hazai és nemzetközi élmezőnyt felvonultató 2. Monotánc Fesztiválon pedig közönségdíjat kapott.
Az előadás két részletben született – meséli Réti Anna –, az érdekessége pedig az, hogy az utolsó öt perc jött létre először. Ez a Gombóc a torokban című koreográfia, amit aztán kiegészítettem. A kiindulási pontom, motivációm az volt, hogy megpróbáljam kifejezni, milyen nehéz az érzéseimet megosztani másokkal. Arról is szól, hogy az emberből ki akarnak törni gondolatok, de a környezet, és talán önnön személyisége gyakran arra kényszeríti, hogy ezeket visszafogja, magában tartsa. A darab első felében pedig egy lénnyé formálom mindazt, ami bennem rejlik, és talán arra vár, hogy kijöhessen.”
A Gombóc… már büszkélkedhet külföldi elismeréssel is: a 10. Stuttgarti Nemzetközi Szóló Táncszínházi Fesz­ti­válon elnyerte az első helyezett táncos-, a második helyezett koreográfus- és a közönségdíjat is. Az eddig felsorolt elismerések mellett meg lehet még említeni a Lábán Rudolf-díjat is, amelyet a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak és alkotóinak kitüntetése és népszerűsítése céljából alapítottak. Réti Anna a jövője szempontjából fontosnak tartja ugyan a díjakat, de igazán az foglalkoztatja, hogy egy-egy előadáson az emberek átéljék, érezzék azt, amit nekik mondani szeretne.

A Lélek pulóver nélkül óta készült egy újabb darabom, a Kártyavár. Túl vagyok két koreográfián, de nem érzem még magam koreográfusnak. Nem tudom, ezt mikor mondhatja el magáról az ember – vallja a táncos. – Azért táncolok, azért készítek darabokat, mert érzem, hogy van valami, amit meg kell mutatnom, amit el kell mondanom magamról.
Tudását és felkészültségét a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában, majd a Rotterdami Táncakadémián szerezte. Magyarországi színpadokon való szereplését megelőzően olyan holland együtteseknél táncolt, mint a Galili Dance és a Conny Janssen Danst. Ezután hazatért, és a táncos élet krémjével kezdett el dolgozni: Hudi Lászlóval, Gál Eszterrel, Szabó Rékával, Kun Attilával, Juronics Tamással. De szabadúszó maradt. Első önálló szólókoreográfiájában is élvezte a munka szabadságát, bár elismeri: annyiból nehezebb a feladat, hogy egyedül kell döntéseket hozni, ráadásul a próbák során egyaránt kell a darabon kívül és azon belül is lennie. Videóra vettem a mozdulataimat, mert látni is kellett őket, nem csak érezni – árulja el.

Az előadás mottója egy versrészlet, Lackfi János versének, a Nincs más út-nak két sora: „Bennem vív meg kicsi a naggyal, / Egyszerre győz, veszt mindegyik”. Meglepő módon találkozott ezzel a szöveggel Réti Anna: Abban az időszakban, mikor a darab készült, utaztam a metrón, és a mozgólépcső melletti idézeteket, festményeket olvasgattam, néztem. Ez a két sor is köztük volt, és rögtön megfogott. Pontosan erről akartam beszélni a darabom segítségével. Úgyhogy fel-le metróztam, míg sikerült leírnom azt a pár szót.”
A koreográfus a Szegedi Alternatív Színházi Szemléről is megosztotta véleményét az EX-STASIS-sal: Mindig érdekes, különleges csoportja szerepel a fesztiválon a hazai alternatív színházi mezőnynek. A mostani szemlén szereplő előadásokból még nem sokat volt alkalmam megnézni. A Woyzeck-koncertet a Finita la Commediától már láttam, és örülök, hogy egy napon szerepelhetek velük.