„A padlózatot néztem, az egymás mellé szögelt pallókat, deszkákat. A szükség csodáját, a leleményt, ami az egyenetlen és méreteiben is különböző fatesteket összhangba hozta. Hiszen a »hely« egyetlen deszkája láttatni képes az adakozót.
Ahogy a szempár mondja: Csak ez a deszkám van. Látod? Látlak. Ájtatosság háza. Ismered lépteimet.”
A Régi Zsinagóga építőinek! (Perovics Zoltán)

    A Metanoia munkájával múltbéli deszkák, pallók, szövegek és hangok állnak össze történetté a maguk valóságában a Régi Zsinagóga falai között. Vagy nem is között; részére. Hiszen az előadást ebbe az épületbe, ennek az épületnek álmodta meg a rendező, Perovics Zoltán. Máshol el sem képzelhető. Nem utaztatható. Az előadás elveszítené súlyát a kiszsinagóga dohos levegője nélkül. Az épület viszont – Hamvas Béla szavaival élve – a „lebegő kövek, a táncoló anyag, a tehetetlenségét legyőző súly, a szabad szellemmé vált matéria szent helye” lehet általa.
    Mondhatni öngyilkos vállalkozás ez, mégis felemelő, teli áhítattal és alázattal.
Az előadás, mint a kiszsinagóga padlózata, egyenetlen, méreteiben és korukban is különböző anyagokat ácsol össze: 19. század eleji levéltári adatokat, a több mint két évezredes Eszter könyvét, és Weiner Sennyey Tibor ma született versét a csókról.
    „Tekintetes Nemes Tanács!
Az alól megírt azon esedezik a Nemes Tanácsnál, hogy azon okbul, amelybül a többi zsidók is a Városban lakni engedtetnek, lakosnak be venni méltóztassék azon okbul fogva, hogy eő mindenkori becsületes maga viseletit meg mutathattya.
Izrael Jakab  
Uj Szegedi Lakos”
    Ehhez hasonló levéltári adatok hangoznak el a színpadon felállított fénydobozból, az előadás majd’ egyetlen kellékéből. Akik ismerik a Metanoiát, megszokhatták a különös szerkezeteket felvonultató, a látványelemekre és zenére nagy hangsúlyt fektető előadásokat. Jelen esetben azonban a színpad kopár, a látvány helyett a szöveg, a hang kap főszerepet. A színészek sem valódi szereplők, inkább szétmosódott figurák, szükségszerű médiumok, akik elmondói és hallgatói is a szövegeknek.
    Lőw Immanuel A szegedi zsidók 1785-1885 című tanulmányát segítségül hívva, szinte kivétel nélkül feldolgozzák a lassan kétszáz éve fogalmazott, s mára már hiányos létszámban meglévő kérvényeket, panaszokat, vádakat. A kétségbeesett hangú levéltári anyagok hanggá válásával életre kél a múlt, felidéződik a zsidók Szegedre településükkor érzett kirekesztettsége, a megfelelni akarás gyötrelme, az ellenük felhozott panaszokban a frusztrált düh, gáncsoskodás, rosszindulat. A színpadon élőben elhangzó Eszter könyve anakronisztikusan ennek a kirajzolódó történetnek az allegóriája. Az előadás azonban nem ítélkezik, csupán múltbéli hangokat hallat.