A THEALTER pénteken börtönbe vonul. És ez most itt nem egy vicces szófordulat vagy szimbolikus beszéd (írás), hanem tényközlés. A fesztivál keretében a Dyas együttes július 20-án ajándékkoncertet ad a Csillag lakóinak.

    Célunk az, hogy értelmes dolgokról, értelmes embereknek adjunk elő dalokat a műfaj mai nyelvén, egyszerűen, konvenciómentesen és újszerű előadásmódban – vallják munkájukról a tagok.
    Azzal, hogy egy börtönben lépnek fel, nem csak a figyelmet hívják fel magukra – hisz‘ mégiscsak egy olyan intézményről van szó, ahova nem gyakran jár az ember –, hanem egy üzenetet is közvetítenek: azok is megérdemlik a színvonalas zenét, akik pillanatnyilag ki vannak rekesztve a társadalomból. Úgy gondoljuk, hogy az előadó minden lépésével voksot tesz egy üzenet mellett. Tudjuk, hogy a jó dal egyszerű kísérettel is megőrzi erejét, mégis, koncertjeink különlegesek, energikus, látványos és koncepciózus előadásmódunk miatt. Dalaiknak nem csak a szövege közvetíti ezt az üzenetet, hanem az az egységes egész, amit a szöveg, a dallam, a ritmus, a mozdulatok és az adott hangulat képez.
    Színpadképeik általában installációszerűek, ahol ipari romtárgyak fonódnak össze naturális elemekkel. Kiemelt szerep jut a ruháknak, álar­cok­nak és a testfestésnek. Fontos a megfoghatóság, a minél jobb érthetőség, mert amit mutatnak, az általános és emberi.
    A zene, mint művészi önkifejezés számomra az a terület, mely nem csak szimbólumrendszerével, eszmeiségével hat, hanem mind fizikálisan, mind szellemileg érezhető: szétömlik a testben a vérrel, szívdobbanássá válik. Az a Forma, melybe „zenei-magamat“ öntöttem, az Ember és a Gép kapcsolatán alapszik – mondja Kormos Ferenc, az együttes alapítója és énekese.
    Ez a zene kétség kívül modern. Úgy modern, hogy a múltból táplálkozik és a jövőbe mutat. Érezzük, hogy formabontóan intelligens, éppen ezért kikerülhetetlen. Érdekes elegyet képeznek a lágy dallamok, a finom elektronikus megoldások és a hegedű. Itt és így is keveredik a múlt és jövő, és megalkotja a jelent.
    Az együttes neve latin szó, amely magyarul annyit tesz: a kettősség a Lét összes síkján. Ez nekem azért fontos, mert úgy vizsgálom a dolgokat a világban, hogy alaposan megnézem mind a két oldalukat – így szégyentelenül. Ez akkor jó, ha az ember magából indul ki; a dolgait tisztába teszi, még ha ez néha kellemetlen is lehet – vallja az együttesvezető.
    Ez a modern művészet tehát? Ez a művészet? Kérdezem én naivan. Mert ha a múlt, a jelen és a jövő is benne van, akkor az kell, hogy legyen. Mert mi más lenne képes ezek ötvözésére? Azt mondják, ez a fajta művészet érthetetlen. Ez nem igaz. Vagy nem is fontos, hogy igaz-e. A művészetet nem megérteni kell. Mi magunk vagyunk a művészet hangja, saját magunkat halljuk, és ahogy magnófelvételt hallgatva, itt sem ismerjük meg a saját hangunkat először, és valaki másnak tulajdonítjuk. Pedig a művészet hangja teljes egészében mi vagyunk, az bennünk kering visszhangozva, amíg a tapasztalat ki nem szabadítja. A Dyas zenéje ezt a hangot szabadítja fel bennünk. Plasztikusan rámutat a nyelv és a szubjektum, a szubjektum cselekedetei és a művészet közötti bonyolult kapcsolatra, ami csak nagyon keveseknek, nagyon ritkán sikerül.
    Ha azt hisszük, hogy megfoghatjuk, elkaphatjuk és hazavihetjük a művészetet, tévedünk. Az ott és akkor keletkezik, ahol és amikor azt létrehozzák, és csak addig él, amíg létrehozója és befogadója ugyanabban a térben van. De (és itt a bökkenő) a művészet sosem ott van, ahol éppen megláttuk. Ellibben a szemünk elől. Ezért is jó, ha néha néhány pillanatra mégiscsak megragadhatjuk. Mint a Csillag börtön lakói július 20-án.