Az ezerkilencszázhetvenes évek vándorcirkuszainak szenzációja a tűznyálú csacsi volt. A szamarak általában nem idomíthatók, de ez az alfaj egészen pontosan tudott köpni, ahova pedig nyála hullt, ott lángok csaptak fel. Próbálták a varietészakmán kívül, népgazdaságilag fontosabb célokra is alkalmazni, de nem vált be. A zsanai gázkitörésnél, erdőtüzeknél, ahol indián módra ellentüzet kellett volna indítania és – mint a legutóbbi levéltári kutatások feltárták – egy bükki csehszlovák-NDK-magyar hadgyakorlaton ugyanúgy megmakacsolta magát. Nyála lángnyelveiben mintha széles csípőjű, szemüket lesütő, meztelen nők táncoltak volna; a felszálló füst könnyű bódulatot, másnap fejfájást, hányást, hasmenést idézett elő mindazoknál, akik beszippantották.
Lehet, hogy a tűznyálú csacsi csupán szövegromlás, és igazából tűznyelő pasi íródott volna..