Maurits Ferenc a rútság grafikusa, festőművésze, költője. Elsőre így ez elég rosszul hangzik, pedig csak azt akartam mondani, hogy meglátja a rútban is a szépet, az esztétikailag értékest, kiemeli, majd megmutatja azt nekünk, ha nem lenne szemünk rá.

Az újvidéki születésű művész már tíz éve él Szegeden, ahol lakása egyik szobáját a fesztivál második napján kiállítóteremmé, szalonná alakította, és megnyitotta a közönség előtt.
Megszeppenve lépek be, mert kicsit korábban érkeztem a megbeszéltnél, és nincs még itt senki. Mármint senki a közönség közül. Mert természetesen a házigazda, Maurits Ferenc itthon van (kedvesen bevezet a képei közé), és itt van Balog József is, aki a későbbiekben a művész néhány versét olvassa majd fel. De egyelőre még nagy a csend, lehet képeket nézegetni. Neonszínek. Mint a kiemelőfilc. Ceruzarajz színes filcekkel kiegészítve, olyan. Közelebbről aztán mégsem. Fura figurák (bogarak? groteszk emberek? ismeretlen élőlények?) fura pózokban, legtöbbször triptichonon ábrázolva. Aztán a szerb háború hatására készült festmények sok-sok kiáltó vörössel. Három Warhol-stílusú portré vajdasági értelmiségiekről, a művész barátairól, például Tolnai Ottóról (vörös háttérrel, ’Forradalom’ felirattal, Marxszal a bal oldalon).
Végre megérkezik a közönség is. Balog dicséri a festőt és grafikust, majd elmondja, hogy a költőt is szeretné bemutatni, ezért felolvassa néhány művét. A legújabb kötete (Szürkület, szürkületben) pedig ajándék mindenkinek. Én is hozok belőle egyet…
Vége a megnyitónak, lehet nézelődni és borozni, és maradnék is, hisz lenyűgöző, de a szalon kicsi és túlzsúfolt, fülledt, ezért ájulás előtt elhagyom, és inkább a szabad levegőn ismerkedem tovább Maurits Ferenccel, a költővel. Meg is találom azt a versét, amely a látottak alapján számomra a legjobban jellemzi őt:

majd
kiugrom
magamból

csorog
belém
a sötétség