A 2003-ban alakult Szegedi Focus Műhely először mutatkozik be a THEALTER-en. INGER-kísérletek című előadásuk eddig megosztotta a közönséget. Most kíváncsian várják, a fesztivál nézői vajon mennyire nyitottak „pszichológiai kísérletükre”.

    A narratívával úgy tűnik, bajban van a modern színház. Vagy inkább: szándékosan kerüli. Nem az a legfontosabb, sőt szinte jelentéktelen. Ám a közönség ehhez még nincs hozzászokva. Az INGER-kísérleteknek is valószínűleg azért volt némileg ambivalens fogadtatása, mert nincsen benne semmiféle történet. A nézői befogadást elképesztő mértékben bolygatja, így a közönség zavarban vagy kétségbeesve vagy éppen lelkesen távozik egy -egy előadásról Erőteljesen dolgozunk a néző elbizonytalanításán ebben a darabban – vallotta be a rendező, Benkő Imola Orsolya. Témáját tekintve a darab a „van-e olyan, hogy művészfogalom, és ez mit is jelent egyáltalán” kérdéskörrel foglalkozik. Ezt erősítendő mindvégig egy művészfigura narrálja az előadást.
    A nézők két kísérleti térben lezajló háromféle kísérletben vesznek részt a Focus Műhely jóvoltából. Az első kísérlet során azt kapják, ami a világból jön: híradórészleteket, képeket láthatnak egy vászonra kivetítve és zenéket,hallhatnak. Nincs sok szöveg, és aki nem érti a szavakat, az sem veszít sokat az élményből. Rá lehet érezni a ritmusára, ki lehet találni, hogy itt most politikáról, szexről vagy horrorról van éppen szó. Első látásra talán furcsán vannak összevágva a képek, de ha az ember elgondolkodik, rájön, hogy nagyon tisztán kivehetők azok a kapcsolatok, amelyek alapján ez a kilenc perc felépül.
    A következő kísérletben először furcsa zörejeket és neszeket hall a néző, aki nem tudja, hogy azok honnan jönnek, ki csinálja őket, és miért. Majd egy egészen hosszú szünet következik, amikor semmi, de semmi nem történik, és teljes a sötétség. Ezzel kétféle, egymással ellentétes folyamattal a nézőt és a nézői egymásra hangoltságot egyszerre vizsgálja a társulat. Mihez kezd a közönség ilyen helyzetben, így magára hagyva? Nagyon érdekes, ahogy lassan elkezd alakulni a kohézió: énekeljünk, imádkozzunk, menjünk ki… A főpróbán például teljes csönd volt. Akkor kicsit megijedtünk. – mondta a rendező. A kísérlet második része nyilván azt próbálja feszegetni, hogy reagálunk arra, ha nem tudjuk pontosan, hogy mi történik körülöttünk, mint ahogy a világban sem tudjuk ezt mindig. Mi történik akkor, ha nem kapunk semmiféle ingert? Egyszercsak az válik ingerré, amit a másik ember mond. A teljesen felfokozott hangulatban lévő közönség újra elkezdi hallani a zörejeket és neszeket, amelyek ezúttal lelepleződnek: kiderül, hogy honnan érkeznek a hangok, és kik okozzák.
    A másik kísérleti térben, a harmadik kísérletsor helyszínén a néző egy olyan típusú mozgássort lát, ami az elsődleges és másodlagos tudatalatti folyamatokra hat. „Itt általában hatalmas nagy káosz keletkezik. Hogy ezzel miért foglalkozik valaki? Meg egyáltalán ez micsoda? Hiszen nem táncról van szó, hanem mozgásról, olyan mozgásról, ami ezeket a folyamatokat érinti, ami a tudatalattira megy rá. Tehát egy másfajta érzékelés, mint amit megszoktunk”. A nézőközönség megosztása először tehát itt következik be, célja, hogy megtanuljuk belülről látni a világot. Megtanuljuk belülről meghatározni magunkat, és nem hagyni, hogy a külvilág határozzon meg minket. A kísérlet azt vizsgálja, hogyan vagyunk képesek reagálni az ilyen, tudatalattit ingerlő dolgokra.

    A nézőtér elrendezése sem mindennapi. Háromszög alakban ül a közönség, őket négyszög alakban fekete leplek veszik körbe. A háromszög további három részre van osztva, így a néző mindig csak bizonyos felületet lát. Bejön a színész, 25-30 másodpercig teszi a dolgát adott helyen, majd tovább lép a következő színre, és jön a következő játszó. A néző tehát mindig csak fragmentumokat lát, csakúgy, mint ahogy az életet sem látjuk teljes egészében, csak az adott szituációt. A játéktér kicsit álomszerű. Úgy is van megvilágítva.
A szürke munkaruhába öltözött színészek a hétköznapok egyformaságát idézik meg, sőt szoknyanadrágot hordanak, hiszen egy ennyire szürke világban egyáltalán nem fontos, hogy ki milyen nemű. Sőt, az utolsó kísérletben szereplő „tudatlényt” is szürkébe öltöztették. Igaz, ő a nézők fölött áll. Azt próbálja szimbolizálni, hogy felszínre kell engedni, ami lenn van, amit elnyomunk. Ebben a környezetben ugyan nem biztos, hogy szabad szimbolizmusról beszélni, de hallgatni sem lehet róla, mert a kétféle játéktér is szimbólum: egy világi és egy tudati leképeződés.
    Kihívás ez az előadás a nézőnek, de kihívás a társulatnak is. Kísérlet a néző számára, hogy képes-e arra, hogy ne csak üljön és befogadja a látottakat, hanem némiképp aktívan részt vegyen egy előadásban, és reagáljon is az őt érő ingerekre. Kísérlet az előadóknak is, hogy el tudják-e ezt érni. Alternatív, modern, pszichológiai és szép kísérlet.