Árvai György és Bozsik Yvette korábbi közös munkájuk folyományaként hozták létre 1984-ben a Természetes Vészek Kollektívát, amely Szegedre idén haláltrilógiájuk befejező részével, a PRE-ACTIO-val érkezett. Darabjaikat a színház, a tánc, a zene és különböző vizuális művészetek egybegyúrása jellemzi. Ezzel félelmetes atmoszférát hoznak létre, amelybe belépve az ember védtelenné, kiszolgáltatottá válik a téma nyíltságával szemben.
A trilógia első része a 62 nap címet viseli, amely egy japán fiú különös öngyilkosságának lélektusáját mutatja be: a fiú elvonult a hegyekbe, étlen, szomjan várta a halált, közben hangnaplószerű feljegyzéseket készített, amelyekre hónapok múltán találtak rá rothadó holtteste mellett. A darab ezen hangfeljegyzésekre támaszkodva jött létre.
A második rész az Angyaltár, amely a fogantatás pillanatától mutatja be az anya és magzata viszonyát, majd a halálra szülés pillanatát, miután az anya lemond gyermekéről, s elhagyja a testéből kilökött életet.
    A trilógia befejező darabja, a PRE-ACTIO az öngyilkosság és a gyilkosság motívumát vegyítve hozza létre az első két rész közötti kapcsolatot. Hűen a címhez, egy fanatikus merénylő robbantás előtti vívódását mutatja be önmagával, a halállal, s a merénylet által elragadott emberek láthatatlan képével. A sötét tér, amelyet fekete függönyök határolnak, eleinte félelmetes, aztán megnyugtat az utcazaj, a csoszogás, ami a hangfalakból áramlik a nézők felé. Kékes fényben fehérlenek az egész játékteret beborító különböző nemű, korú és bőrszínű áldozatok portréi. Olyanok, mint te vagy én.
    A nézők szabadon sétálhatnak, bolyonghatnak az egymással szemben, szimmetrikusan elhelyezett négy alacsony téglatest és a terem középen kiemelkedő emelvény közt, akár egy városrész kiragadott épület-alapzatai körül. A kiemelt tér négy sarkán monitorokat helyeztek el, amelyeken egy óra visszaszámol. A kisebb téglatestek közül is kettőn láthatunk órát, azonban ezeken az időpont állandó, meghatározott: a cselekmény végbement.
Amikor iszonyatos hangzavar árasztja el a termet, bénítja le a füleket (akár egy leomló ház fojtó pora a levegőért kapkodó száraz torkokat), mindenki ösztönösen hátrébb áll, az előbb még oly félelmetesnek tetsző feketeség hirtelen biztonságosabbnak tűnik a terem fényesebb részeinél. A monitorokon reklámmontázsok pörögnek az idealizált világ eszményképeiről, majd idézetek futnak a képernyő alján terroristáktól, visszaemlékező, búcsúzó merénylőktől: „A terroristák csupán rákényszerülnek ezekre az akciókra, akciójuk csupán válaszreakció egy olyan világ működésére, amely valójában ugyanezekkel az eszközökkel él, csak rejtettebben, képmutatóbban.” Eközben egy öngyilkos merénylő kiábrándult hangja szólal meg a hangfalakból: „Utálom magam, ahogy utállak titeket is.” Beszél az okokról, következtetést von le, ezzel közelebb hoz hozzánk, európaiakhoz egy merőben más gondolkodásmódot, belehelyez bennünket egy idegen szituációba, életérzésbe. Szavai hol elhalnak, hol felerősödnek, időszakosan vissza-visszatérnek. Amikor érezhetően erőszakossá válik a hangja, a két toronymonitoron egy férfi felülnézetből fényképezett embertelen habzsolása látható. A szépen megterített asztalról gondolkodás nélkül fogyaszt el mindent, egyre őrültebben, az ételt tenyérrel tuszkolva szájába, az italokat ledöntve. A végeredmény, a zabálás utáni görcsös hányás, kiszámítható. Ezután ugyanezt az embert láthatjuk, amint egy kádban leborotválja mellkas- és fanszőrzetét.
    A hatás az előbbi apró kiszámíthatósággal együtt is erős. A középső színtéren elhelyezett monitorok robbantások képeit mutatják be, mindez a robbantó elszánt hangjával, a mellkasokban dübörgő zenével, s a férfi videón vetített feszült készülődésével vegyül. Tökéletes bizonytalanságban érzem magam. Várom, valahonnan ütést mérjenek rám, s végigterüljek a sok ezer áldozat összetaposott arcképén. Ekkor válik ki közülünk Gergye Krisztián, a merénylő, aki a darab egyetlen hús-vér szereplője. A középpontban levő emelvényt választva a robbanás színhelyéül, elkezdi fanatizmus szülte meztelen táncát. Nincs visszaút. A merénylő felcsatolja magára a bombát, izzadt arca eltökélt. A közönség reakciója nagyon emberi: többen hátrálni kezdenek, van, aki a tenyere mögül les ki. Ám Árvai Györgyék bármiféle robbanásnál hatásosabban oldották meg a véget.
    Az eddig csak a meghatározott órát és percet mutató téglatestekből friss vér kezd folyni az aprószemcsés sárga salakra, befedve azt vörös színével, s ahol a salakon is túlcsordult a vér, ott utat találva lefolyik az áldozatok képei közé, több arcot, és nevet felismerhetetlenné áztatva ezzel.