Nagyon jól tudok mondatokra emlékezni. Beszélgetések, könyvek, előadások egy-egy mondata évekig kísér. És ha hallok egy jó mondatot, rögtön tudom, hogy ez olyan, ami szintén velem marad sokáig. A végtelen választás játékában nem találod magad, minden vagy és semmi.
    Sétálgatok Szeged utcáin a sok libegősszoknyás lány és fagyöngynyakláncos fiú közt, elmegyek erre vagy arra az előadásra, elámulok, meghatódom, nevetek, „katartálok”. Vagy nem. Mert nem lehet mindig. De jól érzem magam. Sodródom. Találkozom mindenféle emberrel. Nézem őket, néznek engem. Beszélünk is talán. Aztán meglátom a lányt, aki a színpadot bámulja rendületlenül. Először azt hiszem, azért, mert nem érti, hogy mi történik ott, vagy hogy egyáltalán mit keres ő maga itt. De aztán észreveszem, hogy az egyik szereplőt nézi, egy fiút. Lesi minden mozdulatát, aggódik, szorít, csodál és rajong.
    Szeretném látni a szemét. Milyen lehet most? Milyen vajon így? De én nem létezem az ő világában, engem meg sem lát. A végén összerezzen, visszatér a valóságba. Ekkor rám emeli tekintetét, és én arra gondolok, hogy ezt a tekintetet soha nem fogom elfelejteni. De persze elfelejtem majd, mert jól én csak mondatokra tudok emlékezni.