Szerelem. A halálon kívül, azt hiszem, nincs még egy olyan téma, amelyről ennyit daloltak, verseltek volna, s ennyi művészt ihletett volna alkotásra. Noha a világ kulturális tárhelyének polcai már roskadoznak az évezredek során felgyűlt bölcsességektől, mégsem lettünk sokkal okosabbak. Esetleg tapasztaltabbak. Mit is mondhat még az ember a szerelemről úgy, hogy az ne legyen klisé? Van-e még új a Nap alatt? Hát új, az nincs. Arról viszont érdemes beszélni, ami van. A „real life”-ról, arról, ami József Trefeli sugallata szerint egyszerűen csak „rossz”.
    A baljóslatú cím olvastán (Real Life Wrong) az ember nem sok mókára-kacagásra számít, azt gondolhatja tán, egy óra tömör szerelmi
szenvedé(ly/s)ben lesz része. De nem. Az előadás nem akarja megmondani a tutit. A valóság egy apró részletét tárja elénk anélkül, hogy magvas következtetések tömkelegével tűzdelné tele. Szereplői, egy szerelmes pár, nem a szerelem univerzáléi-nak megtes­te­sü­lé­-
sei­ként jelennek meg, nem éteri, filozofikus lények, hanem meghatározott karakterű, mindennapi emberek, mindennapi érzelmekkel. Olyanok, mint te. Amikor nézed őket, néha megláthatod magad. Feltéve, ha bőrödet, belsődet érte már efféle tapasztalat… De ha nem is érte, a két táncos (József Trefeli és Madeleine Piguet) életteli, attraktív tánca biztosan közvetíti az élményt. A Real Life Wrong-ban az ötletszerző, koreográfus és táncos Trefeli és partnere tökéletesen fordította a szavakat a test nyelvére. A darab jelenetei könnyedén értelmezhetők, a tánc soha nem válik öncélúvá, nincsenek üresjáratok. Nem szószátyár, de nem is hallgat el semmit. Mindenből annyit mutat, amennyire szükség van. A zene könnyed, a díszlet tökéletes összhangban áll a tánccal. Az optimális a táncosok karakterétől, kisugárzásától válik maximálissá. Ha mosolyognak, te is mosolyogsz, alig tudod visszagörbíteni az ajkad, ha szomorúak, te is fancsali képet vágsz. Kicsit mintha gyerekké válnál, akinek érzelmei furcsa mód még össze vannak kötve másokéival, mégis épp olyan fontos dologról tudsz meg valamit, mint a szerelem.
     A különböző jelenetek a pár szerelmi életének egy-egy fontos mozzanatát mutatják meg, ívet rajzolva a fiú és a lány első találkozásától a szakítás utáni újrakezdésig. A lány előadást indító árnyjátékából és az azt követő jelenetből sejthető, hogy elveszített valakit. A vászonra vetített háttér mindössze egy park sematikus rajza egy magányos paddal, amin egykor tán ő élte meg álmait. A díszlet végig nagyon egyszerű: egy-egy vetített kép, olykor fotómontázs, amely gyakran szervesen kapcsolódik a táncosok mozgásához. Mint például abban a jelenetben, ahol a fiú és a lány első találkozásának lehetünk szemtanúi. Mögöttük hatalmas asztal, majdnem a fejük búbjáig ér. Nagysága a frusztráció mértékének változásával egyenes arányban változik, így a fiú tétovasága, határozatlansága, illetve a lány türelmetlensége fokozottan érzékelhető.
A tétlenség, unottság, céltalanság áll az ezt megelőző jelenet fókuszában, ahol Trefeli egészen apró, hirtelen és szaggatott mozdulatai azt a benyomást keltik: egy a lakásban ténfergő, unatkozó, döntésképtelen ember egy napját látod gyorsított felvételen, ahol tulajdonképpen a könyék és a lábak ide-oda helyezgetésén kívül nem történik semmi (a kedvenc jelenetem volt).
A lovagias udvarlási jeleneten nagy nehezen túleső pár szerelmes zavarában eleinte a fiatalok klasszikus dorbézoló táncos-piálós életét éli, míg valóban fel nem fedezik egymást. Az előadás legkifejezőbb jelenetei következnek ekkor. Az eleinte bukdácsoló, esetlenkedő tánc kiválóan mutatta be a még nem összeszokott, egymás tesét még nem ismerő friss párok első szeretkezési próbálkozásait. A mozdulatok aztán lassanként megbonthatatlan összhangba rendeződtek, és mellőzve az aktus megszokott elemeit (párzó mozgás, meztelenség, miegymás) valóban szerelmeskedtek. A pár kapcsolata azonban fokozatosan megromlik, amikor a szerelem eufóriájának köde oszlani kezd. A vetített montázsról ekkor sorra eltűnnek a krizantémok, s marad a sivár fürdőszoba képe. Megmutatkoznak az ember legrosszabb tulajdonságai is, a testek távolodnak, elzárkóznak egymástól, már nem beszélik a közös nyelvet. Egy ideig a maguk útját járják, de végül – ki tudja, mi okból: gyávaság?, álhűség? – mégis visszatérnek egymáshoz. Egy párként, mesterkélt műmosollyal, önmaguk árnyékaiként zárják az előadást. Noha a végkifejlet nem Disney-mesébe illő, a néző mégsem letaglózva hagyja el a termet. Valami csodás keserédes íz marad a szájában: egy valóság-cukorkáé.