Az Odüsszeia történetét kár lenne elmondani, aki nem ismeri, járjon utána. Olekszander Bolizub a huszonnégy fejezetből álló eposzt hét jelenetre redukálta előadásában, kiemelve a számára legrelevánsabbakat. A puritán díszlettel dolgozó darabban táncos és plasztikus színházi elemek keverednek gazdag vokális anyaggal, olykor némi szöveggel, amely - lévén ógörög - a legtöbb értelmezést nem befolyásolja. A színpadi látvány sivár: kifeszített fekete nejlon, rajta a nagyvilágot jelképező homokcsúcsok s egy kötélen lógó vödör: az idő.
Odüsszeusz Homérosz által megénekelt útja hosszú és harcokkal tarkított – azonban egy rövidebb út is vezethetne haza: egy belső utazás, a lélek útja. – írja a programajánlóban a társulat. Hmm… Ezek szerint a rendező arra vállalkozott, hogy adaptációjában az immáron archetípussá vált hős eposzbéli történetét pszichoanalitikus megközelítésben mutassa be. Az előadás előtt az ember még reménykedik, hátha csak átverésnek szánták e pár sort, ami még a Mohácsi-féle irodalomkönyvben is közhelynek számítana (a középiskolában szorgosak még emlékezhetnek rá), és majd csak lesz valami.

Az első jelenet kecsegtető, máris becsúszott egy kis divatos „meta”. A színpadon feltűnik a vak Homérosz (Andrij Vogyicsev hatásos kontaktlencsével), az eposz szerzőatyja és egyben szereplője is, aki útjára indítja hősét, a matrózként definiálható Odüsszeuszt (Olekszander Formancsuk). A kezdetben határozottan hazatérni vágyó hős, miután elsiratta a trójai háborúban elesett bajtársait, a szexualitás emblémájaként megjelenő Kalüpszó nimfa fogságába esik, ám Pénelopé iránt érzett szerelme nem engedi maradni. A következő jelenet, némiképp önkényesen, Odüsszeuszt mint mitológiai alakok megtestesülését mutatja, melyben a leglátványosabb kétségtelenül a Vogyicsevvel együtt alkotott kentaur-alakzat volt. A főhős természetesen megjárja az alvilágot – kihagyhatatlan epizód –, ahol találkozik halott anyjával. A Hádészban tett utazás impozáns, megmutatkozik a koreográfus leleménye, illetve a színész tehetsége is: megnézhetjük, hogy Formancsuk, a rajta lévő matrózpóló ide-oda nyújtásával, hogyan válhat egyik pillanatról a másikra pokolbéli szörnyeteggé. Utazásának e pontján Odüsszeusz immáron lét és nemlét között bolyong, elvész az időben; felesége pedig vég nélkül várja őt odahaza, Ithakában.
Odüsszeusz lélekbéli odüsszeiája elmarad. Vagyis csak most kezdődne. A cselekmény – leszámítva a zárójelenetet – ugyan megnyirbálva, de ugyanaz, mint az eposzban. Az előadás túlságosan ragaszkodik a sztorihoz, de úgy, hogy csak a ragaszkodás látszik, a történet nem igazán. Mint ahogy Larisza Rusznak, a női főszereplő beszámolójából kiderült: rendezői utasításra a darab ukrajnai ősbemutatóját – ahol a nézők zöme álmosan-kérdőn bámészkodott csupán – követő előadásokon már elhelyezték a jegyszedőknél a darab rövid, sorszámozott jelenetlistáját, biztos, ami biztos alapon. Így történt ez most is, bár a többség szerintem lemaradt róla. Mivel az ember nem érzi, hogy a „lélek útján” járna, segédlet nélkül maradt a gyötrő kényszer, hogy rájöjjön, ugyan melyik epizód(ok) feldolgozása folyik épp a színpadon. Igaz, nem kellene, hogy ez történjen, szabadon kellene alakuljon a befogadási processzus, de ez nekem nem megy. Inkább procedúra ez, a szó pejorálódott értelmében.
Ha eltekintünk attól, hogy a darab Odüsszeuszról szól(na), máris jobb a helyzet. Érdemesebbnek találtam az előadást a NŐ lélekbéli odüsszeiája felől értelmezni. A négy megjelenő nőalak (Kalüpszó, Aphrodité, Pénelopé és Odüsszeusz anyja), akiket mind Larisza Rusznak alakít, egyenként a férfifantázia sztereotipizált nőideáljai: az erotikával átitatott szerető, a szűzies szépség, a hűséges szerelmes és a gondoskodó anya. Mindeme elvárásoknak megfelelni képtelenség, s mint ahogy a színésznő nyilatkozta: „minden nőben ott van az összes nő, de egyszerre csak egy lehet jelen.” A színésznő arcán, illetve énekében megjelenő keservet, zavartságot, és olykor „bárgyúságot” nem tudom mással magyarázni, mint a nőben kínozva munkálkodó megfelelni vágyás manifesztációját. A darab kezdetén félőrültként megjelenő NŐ három kristályt, a fájdalom könnyeit rejti a homokba, melyek a zárójelenetben megsokszorozódva térnek vissza. Elmarad hát a hepiend. Az egy testbe zárt nőiségből csupán a sírva várakozó asszony lehet most jelen.