Nem kellene tudni semmiről a festő személyével kapcsolatban.
Csak a képet nézni.
Előre szólok, nem hiszem, hogy másról lesz szó.
Rendben.
Kezdhetem?
Már a szamarazás után mondtam, hogy két út van.
De most nem akarok erről beszélni.
Keserű Tanár Úr az egyik úton mutatta a járást.
Ez persze nem úgy van, hogy egyik út meg másik út, és akkor azok
egy-egy út volnának.
Fenét!
A nyelv könnyít magán.
Valójában ezek az utak olyanok, akár egy-egy szálkás bot.
Megforgatni egy nőt.
Aztán egy arcot.
Egy női arcot.
Aztán egy festményt.
Megforgatni egy ajtót.
Amiből kivágtak, félig vágtak ki egy női testet, mert a másik felét, azt inkább hozzá ragasztották, el is vettek, meg hozzá is adtak.
Táncolsz a földön, de úgy mutat a kamera, mintha egy fal előtt táncolnál, a fal az fölfelé tör az égbe, de te valójában a földön csúszolmászol, alattad egy arc, egy nő arca.
Akivel táncolsz.
Tehát azok a szálkás botok.
Az egyikkel csak megérintem, csak kocogtatom, csak hengergetem, csak  piszkálom,  hm, tényleg,  ezt  is  tudnám,  meg  ezt  is,  akarom, muszáj?
Mutassam meg, mennyire tudok táncolni?
Ej!
Hát, annyiszor láttatok már táncolni.
Mondjak el egy szép verset?
Énekeljek valamit?
Elektra, Lady Machbet?
Egy WC ajtóval táncolsz, baszki!
A  létezésképemhez  csak  annyit:  annyira  sötét,  hogy  nem  tud  már tovább sötétedni.
Nincsen például a magyar nyelvben kifejezés arra, hogy bevonni a közönséget.
Tüllel?
Bebugyolálni?
Óvni, védeni, tutujgatni?
Hogy, amikor a közönség tömegesen felvonul a színpadra, és ölelgeti egymást a sok civil, de valójában már csak hajszálon  függ ez a civil dolog.
Az út a szamarakig, hörcsögökig, halakig.
Ez volna a bot egyike, ahogy sérti  föl a szereplők kezét, nem olyan sok, de azért van vér.
Akad.
Kétség nem fér hozzá.
A kép egyébként, amiről beszélni akartam, nos, az két nő képe, amely mosódik bele a  tudatomba,  két másik  képen  is ők, az egyik  képen egy színésznő játssza a másikat, a másik tud róla, hogy az egyiket színésznők szokták játszani, de ott van még egy anya is, aki a fia képét nézegeti, a fiáét, akit 1979-ben kivégeztek.
Ha  kicsit  világosodik  valahol,  azon  dolgozom  magamban,  hogy nagyobb legyen a rés és a fény.
Állj!
Nem ér!
Nem ér a valóságot belekeverni a színházba.
Még úgy sem, mint sajátos ízt vagy éppen színt.
Nem fair.
Az egyik boton a valóság göcsörtjei.
A másikon a költészet hajszálrepedései.
Mind-mind a természet nyomai.
A  színház  természetéé,  mert  másként  tekintünk  a  képre,  ha  tudjuk,  hogy  bármi megtörténhet,  a  halott  beszélni  kezd,  a  kővé  vált Eurydiké végigsimít az arcán.
Nem vagyok elég világos?
Egy magyar színésznő kilép a sírból.
Egy  görög mitológiai  hősnő  hátán, mint  a  legfinomabb  rezgéssel kifuttatott tej, megremeg a fény.
Egy magyar színésznő sír a börtönben és azt mondja, ő a beleélős fajta.
Azt mondja, hogy be van vonva.
Hús, izom, ideg.
A sírból előbújt színésznő egy férfi.
Orpheusz két férfi.
A férfiak köszöntik a művésznőt.
A művésznő azt mondja, akkor jó, ha fáj.
Mi van?
Két út, és a felsebzett tenyerek nyomai az aszfalton.
Aztán meg:
Két bottal ütöm a színházak lába nyomát.
A legfájdalmasabb élményem, hogy nem férek be az idő bőrébe.

Balog József

A megdöntött betűkben El Kazovszkij idézetek vannak