Urbán András Társulata visszatérő vendége a THEALTER Fesztiválnak. Éppen ideje hát, hogy portré készüljön az együttes vezetőjéről. Egy olyan írás, amelyben beszél a kezdetekről és a jelenről. Színházi koncepciójáról, avantgárd indulásról, kompromisszumokról, beskatulyázásról, balkániságról, és nem utolsó sorban új előadásukról, a Turbo Paradisóról.
– Első színházi és irodalmi alkotóműhelyét már 17 évesen létrehozta. Hogyan emlékszik vissza: kamaszos megmutatni-vágyás volt ez, vagy tudatos, ma is vállalható színházi hitvallás követése és kifejezése?
– Mindig is vállalhatónak tűnt, ma pedig egyre inkább. Elég bátran, kritikusan fordultunk a civilizált társadalmi viszonyok felé, modern – avantgárd – művészeti formákat felhasználva. Ugyan néha csak a fazon miatt, ám mindig őszinte, könyörtelen odaadással. A szakirodalom – Brook, Artaud, Grotowsky – mindig azután ért hozzánk, miután megtettünk egy lépést. Ezekben a könyvekben inkább felismertünk dolgokat, mintsem csupán újdonságként fogadtuk volna őket.
– Ha jól sejtem, az AIOWA volt az első komoly, az Ön szakmai múltjában is meghatározó formáció. Harcos, ellenálló csoportnak tűnik számomra abból, ahogyan az interjúiban beszél róla. Miből táplálkozott ez a „harci kedv”? Hogyan lehet megfogalmazni az AIOWA akkori céljait, illetve színházi hitvallását?
– Az AIOWA mindenképpen nagyon fontos dolog volt, ma is az. Elég bátor pasik jöttek össze még mai szemmel nézve is. Többféle gondolkodásmód jelent meg ott. A színházat szinte autentikus ösztönösséggel csináltuk. Húsz évesek voltunk, amikor elkezdődött a délszláv háború. Épp kezdtünk tágabb környezetben is érdekes színházi csoportnak számítani. Akkoriban azt nyilatkoztuk, hogy a művészet csak pénzszerzés, és az a cél,
hogy területeket hódítson magának. Volt egyenruhánk, hajviseletünk. Persze ennek semmi köze nem volt a militáns kijelentésekhez, csupán egy jóízű provokációnak számított a helyi, régióbeli kultúrsznobok, kultúrfőnökök felé. Ám azért az erre az időszakunkra oly jellemző rendtagadás, formateremtés mindenképp fontos – tán kultúrtörténeti szempontból is.
– A ’90-es évek végén öt évre visszavonult a színháztól. Mi volt ennek az oka?
– Elegem lett magamból és abból, ami körülöttem történt, mert kizökkent a világ, és ezt én már nem tudtam feldolgozni, részt venni sem igazán akartam benne. Túlhajszolt is voltam, megtörtént velem pár disznóság is. A mai szerb sajtó, amelyik újra felfedezett, szóvá is teszi, hogy hova tűntem. Haza. Oda tűntem el, és sokat féltem, bár nem jártam korán lefeküdni…
– Nem egy kényelmes, kommersz színházi hagyomány az, amely az Ön tevékenységét kíséri. Márpedig az ilyen alakulatokat könynyen skatulyázzák be – rossz értelemben. Megfogalmazható egyfajta ars poetica, ami Önre és a társulatára, illetve a színházára jellemző? Illetve elutasítanak-e valamilyen skatulyát?
– A beskatulyázás – legalábbis, ha a munkámat próbálják behatárolni – nem zavar, de feleslegesnek tartom. Az előadásaim mindig másfajta anyagból táplálkoznak, másfajta színházi nyelvet használnak. Az viszont zavar, amivel ebben a mi kis sivár kultúrpornográfiánkban találkozom, mikor is elég középszerű színházasok próbálkoznak afféle tehetséges furcsaságnak tartani: azt tudom csinálni, amit ők nem, de amit ők
tudnak, azt én nem. Az a színház, amivel mi foglalkozunk, nem egy középszerű baromság, és nem is művészkedő egotrip.
– Már több mint két éve vezeti a Kosztolányi Dezső Színházat. A színházigazgatás gyakran kompromisszumokra kényszerítő vállalkozás. Ezt hogyan éli meg?
– A Színház és a Társulat nem igazán különválasztható dolgok – legalábbis egyelőre. Az Urbán András Társulat előadásaira általában meghívtam pár embert, hogy dolgozzanak velem egy bizonyos független produkción. Az utóbbi időben főként ezek az emberek alkotják a KDSZ társulatát.
Két évvel ezelőtt a KDSZ igazgatójaként lehetőségem nyílt arra, hogy pár színészt
munkaviszonyba vegyek. A KDSZ és az UAT egyféle koprodukcióban van. Ami a kompromisszumokat illeti: különösebb nyomás nincs rajtam. Mondjuk elég kemény volt
a létfenntartó, létjogosultság-bizonyító menet. Mindig akadhat egy-két majomparádé alak, aki nem becsüli az ember munkáját, és idő kell neki, hogy megértse, és inkább élvezze, élje át azt, amit lát, mintsem hogy felháborodjon. Az a kompromisszum, hogy olyasmivel is kell foglalkoznia az embernek, amivel nem annyira szeret. Szabadkán – ami a kultúréletet illeti, főként Lovas Ildikónak, a város kulturális tanácsosának köszönhetően – elég jó a hangulat.
– Az Urbán András Társulata név számomra azt mutatja, hogy a társulat erőteljesen viseli az Ön kézjegyét. Miben mérhető ez? Rendezői színházról beszélhetünk?
– Rendezői színház persze, kizárólagosan. Mégis nagyon fontosak a színészek, azaz ez semmiképp nem jelenti a színész elnyomását. Fontosak azok az emberek, akikkel dolgozom.
– Egy kritikusa írta: „kiderül, hogy egy balkáni magyarnak van mit közölnie a világgal. De ahhoz balkáni magyarnak kell lenni”. Ez a balkániság – amit a szerző említ – mennyire játszik meghatározó szerepet a színházi gondolkodásában?
– Én nem több országban vagyok otthon, hanem két országban nem vagyok otthon. Nem vendég vagyok, nem szenvedek azoktól a fixációktól, amiktől a vendégek. Az ember abban bízik, hogy ez egyfajta rálátást biztosít neki. Az, hogy egy kultúra művészeti életét
pont valaki olyan fogja megújítani, aki furcsán tartozik az adott kultúrához, nem újdonság.
– Beszéljünk az új előadásról, a Turbo Paradisóról. Néhányan már láthatták, de van, aki a THEALTER-en nézi meg először. A műfaji meghatározás már önmagában érdekes: „gyengéd félelem szünet nélkül”. Mit kell tudnunk róla?
– A Turbo Paradiso a MASZK támogatása nélkül nem valószínű, hogy létrejön. Gyakran próbálják az előadásaimat úgy jellemezni, mint háborús traumákat, nehéz világot boncolgató darabokat. Általában nem erről van szó, de most igen. A félelemről szól, gyengéden, akár vidáman, énekkel, tánccal, egy óra hosszában, szünet nélkül. A kezdetek kezdetén köze volt Danilo Kiš A holtak enciklopédiájához, ma már azt hiszem, az emlékének ajánlom. Ez az előadás érinti a félelmeinket, a félelmeimet, a félelmeiteket, ám még egy nagyon baráti, haveri érintéssel. Részemről szeretve – még ha úgy nem is igazán lehet.
– Egyre népszerűbb az Urbán András Társulata. Ezt mutatja a díjak sokasága is, amelyek idén a POSZT elismerésével gyarapodtak. Nem fél a kommercializálódástól?
– Nem félek. Örülök, hogy a KDSZ és az UAT egyre ismertebb.
|
Lapszámaink
Fábián Barbara - A színházunk nem művészkedő egotrip