Még a hatvanas évek elején terjedt el, hogy Latabár Kálmán, ha igazán  unatkozik, Mezei Máriának  öltözve  járja  az  utcákat. Nem csinál semmi feltűnőt, esetleg beleköt ebbe-abba, a rajongóknak autogramot  ad,  a  kávéházakból  fizetés  nélkül  távozik;  egyszer egy bajba került kiscicát szedett le a Gorkij fasor valamelyik gesztenyefájáról…  Többnyire  a  Nagymező  utcán  indult  el,  onnan  a Majakovszkijon és a Rottenbilleren át ment  tovább a Keleti  felé.
Várta, hogy szembe jöjjön az igazi Mezei. Ilyen találkozásra sajnos csak háromszor került  sor: 1965.  február 22-én este a művésznő egyszerűen nem vette észre magát, alig egy hónappal később, ’65 márciusában zavarba jött, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de azután megfordult és elszaladt. ’68 első napjaiban viszont szó nélkül átölelte, magához szorította és hevesen, hosszan megcsókolta a Mezeivé vált Latabárt, majd súgott neki valamit. A színész ekkor hagyott fel szokásos csínyével. Többé nem öltözött át, öröklött  cukorbetegsége  kiújult, és egyre  többet betegeskedett. Temetésén Mezei művésznő énekelt egy zsoltárt.