Megnyílt a  sír,  ledőlt az egykori  rajongók és barátok adakozásából  emelt márvány  szkéné, és  előlépett  Aranyossy  Kis  Gyula. Hunyorgott, szokásos mozdulatával  lesimogatta makrancos  fürtjeit. Sajnálta otthagyni a koporsóját, megszokta már a sötétet, a nyugalmat és a dohszagot, de mindig könnyen alkalmazkodott a lehetőségeihez: megropogtatta csontjait és elindult. Az első autó láttán  riadtan hátrahőkölt, amikor egy villamos  rácsilingelt, még fel is kiáltott, este viszont már színházba ment, és – talán mégsem változott olyan sok minden – nem  tetszett neki, amit  látott. Egy hét múlva beugrott Rosencrantznak, még egy hét múlva övé volt a főszerep.  A  nézők  először  csodálkoztak  rajta,  hogy miért  jön mindig  egészen  előre,  ha  beszél, miért  szaval  olyan  hangosan, miért nyújtja magasra a karját a fontos mondatoknál, de nemsokára már  rajongtak érte. Hóbortjai,  ruhája  (különösen a premier bulikon viselt császárkabát) pedig egyenesen megbolondították a női nézőket. Aranyossy élvezte a sikert, talán vissza is élt vele egyszer-egyszer, és maga sem értette, miért szökik könny a szemébe, ha  néha, mondjuk  az  öltöző  folyosóján  járva,  hirtelen  dohszag csapja meg az orrát.