Döntően eltévesztették a műfajt, ennek ellenére az én első három helyezettemet  közlésre  alkalmasnak  látom  egy  színházi  vagy  irodalmi folyóiratban – mondta az esszépályázat  írásairól Szilasi László irodalomtörténész, a  zsűri egyik  tagja. – Magam nem vagyok  színházi  szakember,  a  szöveg  felől  közelítettem  meg  tehát  a  pályamunkákat. Meglepett,  hogy  a  fiataloknak  nincs  saját  nyelve,  hogy a  legtöbb munka  nincs  jól megírva.  Ezt ellensúlyozandó  azonban jobban értenek a képi világhoz, a képek értelmezéséhez a pályázók, de  ez  engem  annyira  nem  tett  elégedetté.  Ha  valamiféle  tendenciát  szeretnénk  kimutatni,  ahhoz  talán  kevés  a  14  pályamű,  de  az elmondható,  hogy  legtöbbjük  a  színház  intermediális helyzetét,  a színház, a film és a televízió egymással szembeni pozícióját próbálta értelmezni. Ugyancsak foglalkoztatta a pályázókat a kommersz és a magasművészet viszonya.
Arra  a  kérdésre,  hogy  az  esszé  mennyire  adott  lehetőséget  a kísérletezésre,  vagy  az  önálló  gondolkodás  beindítására,  az  iroda-lomtörténész elmondta, a  legtöbben nem voltak  tisztában az esszé mibenlétével.  A  pályamunkák  többsége  a  műfajt  voltaképp  lábjegyzetek nélkül megírt  tanulmányként  kezelte,  volt prózába hajló munka, de akadt, aki teljesen eltévesztette a házszámot, és színikritikát,  illetve valóságos kiáltványt adott be a pályázatra. Szerintem a legjobbak között van az a pályamű, amely a bábokról, a bábfigurák és a szexualitás viszonyáról értekezik. Ugyancsak értékes az a magyar esszéhagyományba ágyazottan megírt  szöveg, amely  színházelméleti keretek között vizsgálja a metamorfózis jelenségét.

Az egyetemi színpadok produkciói:
–   Feleselők Színpad, Veszprém: A mi színházunk (színháztörténeti kalandozások, híres párosok)
–   KonzervArtaudrium, Debrecen: Induló (abszurd dráma)
–   Radikális Szabadidő Színház, Budapest (ELTE): Brutus (egy gyilkosság újratárgyalása Paul Foster darabja nyomán)
–   Szegedi Egyetemi Színház: Hubay Miklós darabjának felolvasószínházi változata