Két földhözragadt, kósza lélek áll a bejáratnál. Az ajtón tábla, rajta krétakörbe foglalva a fellépő neve: Cabaret Medrano. Időpont nincs. Kéz a kézben leugrottak volna az Eiffel-toronyról, az elsők közt. Akkor még voltak valakik. Most már késő. Föl se engednék őket. Belülről zene szűrődik ki, lélekcsapda. Belépnek. Odabenn füst, áporo-dott-dohos kocsmaszag. Száz cigiből száll fel a füst, szürkés-ködös mennyország a plafon. A zenekar is táncol, a közönség is zenél. Elvegyülnek a hangokkal. Danse macabre. A vörösbor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!”. Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!”. Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!”. És ez akkor is szép, ha nem igaz. Viszockij próbálja leitatni Edith Piafot, de ő (még) nem hagyja magát. Egy vérszegény denevér tangózik a csilláron egy borvirágos orrú kövér egérlánnyal. Humphrey Bogart a vad keleten álmodozik a csillagösvényről, fekete tüdejébe Barna Tigrist szív. Keze szelíd, szeme vagány, konyakot önt a roma lány, fekete, fekete szem, fekete haj, keleti mágia, jaj, bele ne halj! Egy mosolygós világcsavargó néhány oldal kézírással fizet egy kisfröccsöt a sarokban gubbasztó fiatal költőnek, aki épp szülinapi verset ír saját magának. Don Quijote tökrészegen ölelgeti a ventillátort, könnyeit felissza a Deszka. Vér vegyül az alkoholba. Minden nőnek egy vágya van, egy nőben is megvan minden. A zenekar fokozza a tempót, örömlányok ropják részeg matrózokkal. Piszkos Fred csuklik, félrenyelt egy hordó rumot. Az énekes a mikrofonállványba kapaszkodik. Meghal minden dalban, feltámad minden tapsra. Századszor is: utolsó dalunk következik. Ezredszer is. Retro-jövőkép. A porondmester elzavarja a zokogó bohócokat. Wendriner Aladár, artista és ragadozó egy elhagyott cipőt rágcsál, fogatlanul. A pultnál csupa kisnyugdíj és minimálbér válik kesernyés sörré és minőségét megőrző asztali borrá. Az itallap alján csupa nagybetűvel: Hitel nincs, a holnap elfogyott. A két földhöz-ragadt lélek a hátsó ajtón távozik Kőbányára.
|