A  Napra  zenéjét  nehéz  jellemezni.  Egyik  alappillére  az  1960-as évek progresszív rockzenéje, a másik a  tradicionális magyar,  illetve Kárpát-medencei  népzene.  Az  előbbit Jimi  Hendrix  és  kortársai fémjelzik, míg a másikat Bartók munkássága és a magyar  folk-rock színtér.

Két  eltérő  zenei  világról  van  szó, melyeket  eddig  különbözőképpen próbáltak vegyíteni mások is, több-kevesebb sikerrel. Általában vagy  folkos  elemeket  tartalmazó  rockzene jött  létre  a  kísérletből, vagy egy rockosabb, pörgős folk lemez.

A Napra esetében azonban mindkét  irányzat egyenjogúan képviselteti magát. Egymást erősítik ütemről-ütemre a népzenei témák és torzított  gitár  riffek  –  teljes  harmóniában egyesül mindkét  hagyomány legjava.

Fontos  méltatni  a  zenészek  egyéni  hangszeres  tudását  is.  Both Miklós  gitáros-énekes  bármit  eljátszik,  az  ő  témáira  épül  a  zene. Egyszerre  ritmus-  és  szólógitáros,  ha  kell,  hegedűtémát  imitál,  ha kell,  harmonikaszerű  hangokat  csal  ki  hangszeréből,  de  a  Dream
Theaterre  jellemző  progresszív-metálos  futamok  is  megjelennek nála. A ritmusszekciót Winter Csaba basszusjátéka, nagyszerű funkys slappjei és Pfeiler Ferenc dobos  kiváló pörgetései  teszik emlékezetessé. A népi vonulatot a műfaj élcsapatába tartozó négyes alkotja:
Bobár  Zoltán  harmonikán  és brácsán, Hegedűs Máté  –  nomen  est omen  –  hegedűn, Balogh  Kálmán  pedig  cimbalmon  játszik,  míg Krámli Kinga klasszikus népies énekével bűvöli el hallgatóit.

A zenekar mindössze négyéves, de már első albumukkal, a tavaly ősszel megjelent  Jaj,  a  világ!-gal  Fonogram-díjasok  lettek  világzene  kategóriában, még  ha  az  etno-rock kifejezés  találóbb  is  lenne zenéjükről  beszélve.  Muzsikájukat  bárki  fogyaszthatja,  a rocker,  a népzenész, a kifinomult  ízlésű zenekritikus épp úgy, mint a mulatni vágyó bohém. Ez a zene mindent tud.