Mindannyian tudjuk, de talán ennyire fesztelenül kimondani sosem mertük. Azt, hogy ez az ország nem megélhető, nem kényelmes, szorít és bánt. Szó se róla, szeretünk itt élni, kedveljük hegyeit, völgyeit, folyóit, az épületeket, amelyekben élünk, dolgozunk, kikapcsolódunk, de mégis: van, ami dühít. A politika és a politikusok mérhetetlen kicsinyessége, pénzsóvársága, rettentő ostobasága, vérlázító stílusa, átlátszó hazugságai. A szentesi diákok idei előadásukkal kimondják, ami nekünk is a nyelvünkön volt.
A Horváth Mihály Gimnázium diákjai a 18. THEALTER-en az Első Magyar Garantáltan Pártsemleges Politikusképző Artistaiskola Vizsgacirkusza címet viselő darabot mutatják be Szeged közterein. Széljegyzet ez a felkiáltójel abban a történetben, amely iskolájukkal történt. „Bácskainé Fazekas Márta igazgatónő és Keserű Imre nélkül az iskola szellemisége veszett el” – mondja Moldován Levente, a darab egyik szereplője. „Nemcsak kedvenc filozófia- és történelem-tanáromat, de a gimnázium egyik mozgatórugóját tisztelhetem benne” – teszi hozzá.
A szentesiek darabja leltár, szatirikus közéleti katalógus. Nincs fókuszban mindaz, ami velük történt, hiszen csepp az a tengerben. Az egész, ahogy van, rettenetes és kiábrándító. Nincs valódi választás, csak a csöbör vagy a vödör közötti, ahogy a társulat állítja. S a választás győztese megtarthatja a nyakkendőjét, aki veszít, az pedig megfoszttatik ettől a politikus számára elengedhetetlen ruhadarabtól, amely talán mindennek az oka. Ha felköti a nyakkendőt, elzárulnak a nyak körüli erek és megszűnik a gondolkodás.
A darab felmutatta felkiáltójel mellett mit lehet még tenni? „A diákönkormányzat tagjaként próbáltam a véleményünket közvetíteni” – mondja Jánosi Eszter, aki idén érettségizett az intézményben. „Arra kértük szüleinket, hogy menjenek el az értekezletekre, és álljanak ki tanárainkért. Elkeserítő, rossz érzés volt megélni, ami történt velünk. Én az idén felvételiztem. Sokan mesélték el nekem a maguk történetét kedvenc tanáraik érthetetlen mellőzéséről. Nekünk mindössze ilyen eszközünk van arra, hogy nyilvánosságra hozzuk, méltatlan és felháborító, ami történt velünk.”
„Közös erővel hoztuk létre a darabot, voltaképp ötletbörze volt, Keserű Imre pedig hagyta, hogy elmondjuk, amit akarunk, és nem szólt bele, mit teszünk szóvá – mondja Keresztes Zoltán, a HMG diákja. – Minél több ember szembesül a darabot nézve azzal, hogy milyen emberek irányítják a városokat, a megyéket és az országot, bízom benne, annál hamarabb eljön egy olyan, teljesen új politikusi réteg, amely már elismeri: a maiak stílusa vállalhatatlan. Kialakul ezekből a hatásokból valamiféle kritikus tömeg, amelynek a hangját már nem lehet figyelmen kívül hagyni.”
Hogy Operettországban élünk, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Dugonics téri szökőkút a bemutató előadás alatt is végig ontotta a slágereket. Nekünk, az előadás nézőinek pedig, miközben kacagtunk önmagunkon, az juthatott eszünkbe: néha az a bajunk, mint Ottlik Medvéjének. Hogy nem lehet a világot egyetlen ökölcsapással szétzúzni.
|